Hat láb, hat kerék

Az autó még mindig Podgoricában vár ránk, ezért Ákost megkértem, hogy vigyen el addig, én pedig elhozom Barba. Reggel 6 órát beszéltünk meg, és nem kis meglepetésemre pontosan meg is jelenik a parkolóban, a késő esti lefekvés ellenére. Egy óra alatt Podgoricába érünk, és szerencsére még Tibor is otthon van, így meg tudom neki még egyszer személyesen is köszönni a kedvességét.

Podgoricába visszaérve foglalkozom még a bloggal kicsit, mert az utóbbi napokban eléggé lemaradtam, aztán felkeltem a többieket, és amíg ők is elkészülnek, addig én szétszerelem a bicikliket, és mindent bepakolok a Fordba. Ákosék hotelja közelében parkolni is tudunk, úgyhogy dél körül már velük együtt a tengerparton vagyunk, Áron szerint ez a „bónusz tengerpart”.

A víz ugyan eszméletlenül hideg, de mert a napon – és még a napernyő alatt is – tombol a kánikula, jó érzés időről-időre lehűteni magunkat. Egészen délután négyig maradunk, amikor Ákossal visszavitetjük magunkat az autónkhoz, és öt körül el is indulunk Porgoricán át a bosnyák határ felé.

Útközben még megállunk egy szupermarketnél, hogy némi ennivalót vegyünk az útra. Összeszedjük a szendvicsre valókat. Errefelé az út mellett úgy árulják a dinnyét, hogy zuhannyal locsolják. Amúgy is nehezen tudunk a dinnyének ellenállni, így pedig végképp nem. Veszünk hát egy nyolckilósat, és egy pihenőnél mind megesszük.

Bosznia felé magas hegyek között vezet az út, amely a határ másik oldalán már egész keskeny. A táj gyönyörű – sajnos pont akkor sötétedik be, mire mi odaérünk. Rajtunk kívül ráadásul a vihar is megérkezik, és a határtól másnap délelőttig szinte folyamatosan mennydörög és villámlik. Már-már a hátunk mögött hagynánk, de vacsorázni meg kell állnunk. Egy kedves kis étteremre esik a választásunk a semmi közepén, és a grillezett csirke salátával és sült krumplival nem is okoz csalódást. Viszont mire végzünk, a vihar ismét tombol, és pár óra múlva meg is állunk egy ház mellett, mert én attól félek, hogy villám csap a kocsiba, Anita pedig a meredek sziklafalakról lezúduló, emberfejnyi kövektől tart.

Kétszer két óra alvás után indulunk csak tovább hajnalban, amikor már csak az eső esik rendületlenül. A zord időjárásnak egy előnye azért van: az amúgy is festői táj a gomolygó párától még megkapóbb, nem is tudom megállni, hogy egy kis falut le ne fotózzak.

Horvátországon aztán különösebb esemény nélkül jutunk át, és Pécs után nem sokkal ráhajtunk az autópályára, hogy délután öt körül kimerülten megérkezzünk Miskolcra.

Egy kis statisztika:

Albániáról:

Utak minősége: általában másodrendű úttól felfelé jól biciklizhetők az utak, csak túl szorosan követik a domborzatot:)

Forgalom: Az északi hegyekben alig volt forgalom, és délen a tengerparton is elviselhető. Kivételt Tirana és környéke képez, ott kaotikus állapotok uralkodnak. Az albán autósok szinte mindig odafigyeltek ránk, dudálással jelezték, hogy közelednek (ez alól a kivételt ismét a nagyvárosok, Tirana és Vlore képezték.)

Biztonság: a bicikliket az első pár nap után nem zártuk, nyugodtan kint hagyhattuk az étterem előtt. Tirana állítólag nem annyira biztonságos, ezt mi nem tapasztaltuk. Egész úton mindössze kétszer volt problémánk a helyiekkel, másrészt viszont számtalan alkalommal találkoztunk kedves, segítőkész albánokkal és görögökkel is.

Árak:

Homeward bound – 23-24^th July

The car was still parked in Podgorica so I asked my brother to take me there in his car. We agreed on 6 a.m. and to my great surprise he was there in time, although we all went to bed really late yesterday. We arrive at Tibor’s house before 7.30 so I can find him there before going to work and I can thank him once again for his kindness.

Back in Bar, I work a bit on the blog and then wake up the others. While they are having breakfast, I pack in and dissemble the bikes to be able to load everything in the car. Then we join my brother and his friends on the beach – Áron calls this the “bonus beach”.  The water is terribly cold but we still enjoy it a lot. It is so hot outside that it is refreshing to cool ourselves down from time to time. We stay there until about four and then I ask my brother to take us back to our car and shortly we are on our way home.

Near Podgorica, we stop at a supermarket to buy something to eat on the way and later a large watermelon from a street seller. The road to Bosnia leads through high mountains and we soon find ourselves in an enormous thunderstorm. It rains like hell and thunderbolts strike down every few seconds. We almost leave it all behind us but need to stop at a friendly rural restaurant for dinner so when we get back into the car the storm is at its worst again. We press on for an hour or so but I am scared that lightning may strike us and Anita is afraid of the huge pieces of rock falling from the mountains so in the end we stop beside a house and sleep for a few hours.

It still rains early in the morning but visibility is back to normal and by the time we leave the mountains the sun also comes out. We cross Croatia without any problems and in Hungary we use the motorway so we arrive in Miskolc around 5 p.m.

Fast facts:

About Albania:

Quality of roads: in general, secondary and higher category roads are well-suited for cycling, only they follow the terrain too faithfully:)

Traffic: There was hardly any traffic in the mountains in the North and it was also OK along the southern coast. The exception was Tirana and its surroundings, where the situation was chaotic. Albanian drivers were almost always careful with us and they signalled their approach by sounding their horn (again, the exception was the traffic in large cities, especially Tirana and Vlore.)

Safety: We stopped locking our bikes after the first few days and we could leave everything outside restaurants without any problem. Tirana is said to be less safe but we never experienced this. We only had problems with locals twice during the whole trip but we met helpful Albanians and Greeks on countless occasions.

Prices: