Hat láb, hat kerék

Az autó még mindig Podgoricában vár ránk, ezért Ákost megkértem, hogy vigyen el addig, én pedig elhozom Barba. Reggel 6 órát beszéltünk meg, és nem kis meglepetésemre pontosan meg is jelenik a parkolóban, a késő esti lefekvés ellenére. Egy óra alatt Podgoricába érünk, és szerencsére még Tibor is otthon van, így meg tudom neki még egyszer személyesen is köszönni a kedvességét.

Podgoricába visszaérve foglalkozom még a bloggal kicsit, mert az utóbbi napokban eléggé lemaradtam, aztán felkeltem a többieket, és amíg ők is elkészülnek, addig én szétszerelem a bicikliket, és mindent bepakolok a Fordba. Ákosék hotelja közelében parkolni is tudunk, úgyhogy dél körül már velük együtt a tengerparton vagyunk, Áron szerint ez a „bónusz tengerpart”.

A víz ugyan eszméletlenül hideg, de mert a napon – és még a napernyő alatt is – tombol a kánikula, jó érzés időről-időre lehűteni magunkat. Egészen délután négyig maradunk, amikor Ákossal visszavitetjük magunkat az autónkhoz, és öt körül el is indulunk Porgoricán át a bosnyák határ felé.

Útközben még megállunk egy szupermarketnél, hogy némi ennivalót vegyünk az útra. Összeszedjük a szendvicsre valókat. Errefelé az út mellett úgy árulják a dinnyét, hogy zuhannyal locsolják. Amúgy is nehezen tudunk a dinnyének ellenállni, így pedig végképp nem. Veszünk hát egy nyolckilósat, és egy pihenőnél mind megesszük.

Bosznia felé magas hegyek között vezet az út, amely a határ másik oldalán már egész keskeny. A táj gyönyörű – sajnos pont akkor sötétedik be, mire mi odaérünk. Rajtunk kívül ráadásul a vihar is megérkezik, és a határtól másnap délelőttig szinte folyamatosan mennydörög és villámlik. Már-már a hátunk mögött hagynánk, de vacsorázni meg kell állnunk. Egy kedves kis étteremre esik a választásunk a semmi közepén, és a grillezett csirke salátával és sült krumplival nem is okoz csalódást. Viszont mire végzünk, a vihar ismét tombol, és pár óra múlva meg is állunk egy ház mellett, mert én attól félek, hogy villám csap a kocsiba, Anita pedig a meredek sziklafalakról lezúduló, emberfejnyi kövektől tart.

Kétszer két óra alvás után indulunk csak tovább hajnalban, amikor már csak az eső esik rendületlenül. A zord időjárásnak egy előnye azért van: az amúgy is festői táj a gomolygó párától még megkapóbb, nem is tudom megállni, hogy egy kis falut le ne fotózzak.

Horvátországon aztán különösebb esemény nélkül jutunk át, és Pécs után nem sokkal ráhajtunk az autópályára, hogy délután öt körül kimerülten megérkezzünk Miskolcra.

Egy kis statisztika:

Albániáról:

Utak minősége: általában másodrendű úttól felfelé jól biciklizhetők az utak, csak túl szorosan követik a domborzatot:)

Forgalom: Az északi hegyekben alig volt forgalom, és délen a tengerparton is elviselhető. Kivételt Tirana és környéke képez, ott kaotikus állapotok uralkodnak. Az albán autósok szinte mindig odafigyeltek ránk, dudálással jelezték, hogy közelednek (ez alól a kivételt ismét a nagyvárosok, Tirana és Vlore képezték.)

Biztonság: a bicikliket az első pár nap után nem zártuk, nyugodtan kint hagyhattuk az étterem előtt. Tirana állítólag nem annyira biztonságos, ezt mi nem tapasztaltuk. Egész úton mindössze kétszer volt problémánk a helyiekkel, másrészt viszont számtalan alkalommal találkoztunk kedves, segítőkész albánokkal és görögökkel is.

Árak:

Homeward bound – 23-24^th July

The car was still parked in Podgorica so I asked my brother to take me there in his car. We agreed on 6 a.m. and to my great surprise he was there in time, although we all went to bed really late yesterday. We arrive at Tibor’s house before 7.30 so I can find him there before going to work and I can thank him once again for his kindness.

Back in Bar, I work a bit on the blog and then wake up the others. While they are having breakfast, I pack in and dissemble the bikes to be able to load everything in the car. Then we join my brother and his friends on the beach – Áron calls this the “bonus beach”.  The water is terribly cold but we still enjoy it a lot. It is so hot outside that it is refreshing to cool ourselves down from time to time. We stay there until about four and then I ask my brother to take us back to our car and shortly we are on our way home.

Near Podgorica, we stop at a supermarket to buy something to eat on the way and later a large watermelon from a street seller. The road to Bosnia leads through high mountains and we soon find ourselves in an enormous thunderstorm. It rains like hell and thunderbolts strike down every few seconds. We almost leave it all behind us but need to stop at a friendly rural restaurant for dinner so when we get back into the car the storm is at its worst again. We press on for an hour or so but I am scared that lightning may strike us and Anita is afraid of the huge pieces of rock falling from the mountains so in the end we stop beside a house and sleep for a few hours.

It still rains early in the morning but visibility is back to normal and by the time we leave the mountains the sun also comes out. We cross Croatia without any problems and in Hungary we use the motorway so we arrive in Miskolc around 5 p.m.

Fast facts:

About Albania:

Quality of roads: in general, secondary and higher category roads are well-suited for cycling, only they follow the terrain too faithfully:)

Traffic: There was hardly any traffic in the mountains in the North and it was also OK along the southern coast. The exception was Tirana and its surroundings, where the situation was chaotic. Albanian drivers were almost always careful with us and they signalled their approach by sounding their horn (again, the exception was the traffic in large cities, especially Tirana and Vlore.)

Safety: We stopped locking our bikes after the first few days and we could leave everything outside restaurants without any problem. Tirana is said to be less safe but we never experienced this. We only had problems with locals twice during the whole trip but we met helpful Albanians and Greeks on countless occasions.

Prices:

Tiranában a forgalom enyhén szólva is kaotikus, és ugyanez elmondható a városból kivezető utakra is, ezért az ötven kilométerre lévő Laçig még minibusszal szeretnénk eljutni. Onnan elvileg egy nap alatt elérhető Shkodra, ahonnan Montenegró csak egy óra biciklivel.

A tegnapi cukrászdában reggelizünk, aztán megkeressük, honnan indulnak a kisbuszok (itt marsrutkának is nevezik őket). Fel vagyok készülve egy újabb vad alkudozásra, de rögtön az első sofőr elfogadható árat mond, úgyhogy bepakolunk, és megyünk is. Még azt sem várja meg, hogy teljesen megteljen a kocsi, pedig ez itt a bevett szokás. Előre ültet minket a vezetőülés mellé, és kiderül, hogy egész jól beszél angolul. A kilencvenes évek végétől hét évig élt és dolgozott Angliában teljesen illegálisan (még útlevele sem volt), mégpedig egy repülőgép motorokat gyártó cégnél. Az albániai helyzetről lesújtó a véleménye, legszívesebben holnap külföldre távozna megint.

Elmondásából az derül ki, hogy itt lényegében azok a kaotikus állapotok maradtak fenn máig, amelyek a rendszerváltás után a legtöbb volt szocialista országra jellemzőek voltak. A szabályozás véletlenszerű, teljesen logikátlan, engedély nélkül építkezik a fél ország, munkahelyek alig vannak. Mérnökök, tanárok ma piacozással vagy éppen taxizással próbálnak megélni. A fizetések a magyarországiaknál is rosszabbak, miközben az árak közelítik a nyugat-európai szintet. Jövőt pedig egyáltalán nem lát ebben az országban, és a politikusokat okolja.

Egy óra elteltével érünk Laçba, és a sofőr közli velünk, hogy mindjárt mehetünk ebédelni, de előbb még sörözünk egyet vele. Ilyen sem történt még: a taxisofőr meghív minket egy italra! Folytatjuk a beszélgetést, családról, utazásról, mindenféléről, és a végén természetesen megkapja a negyedik, utolsó csomag szegedi paprikát, amiket pont az ilyen helyzetekre hoztunk magunkkal. Ebéd egy pizzériában – még marad is, azt dobozban visszük magunkkal - és három körül elindulunk Lezhe felé.

Az első pár kilométer már ismerős, hiszen amikor a hegyekből jöttünk dél felé, erre jöttünk. A Drin folyón átkelve megint megállunk a hangulatos kis büfénél, majd haladunk tovább a nagy melegben. Hosszú idő után ismét találkozunk egy hozzánk hasonló biciklis túrázóval. Ötven körüli olasz férfi, ő most indul dél felé. Ellátjuk pár hasznos tanáccsal, Áron készít rólunk néhány képet, aztán mindenki megy tovább a maga útján.

Néha megállunk vizet inni, vagy szilvát szedünk, és négyre meg is érkezünk Lezhe-be, egy közepes méretű, egész csinos városba. Tiranában rákaptunk az albán sütikre, ezért itt is felkeresünk egy cukrászdát, kóválygunk kicsit, de végül megtaláljuk a kinézett utat, amely a főutat elkerülve, kis falvak között vezet Shkodra felé.

Jól választottunk, ez az út éppen eléggé dimbes-dombos ahhoz, hogy ne legyen unalmas, kis falvak, erdős részek és gyümölcsösök között kanyarog. Elvileg eljuthatnánk estig akár Shkodráig is, de az egyik falu szélén meglátunk egy feliratot: étterem működik a hatalmas birtokon, és a „Slow Food” mozgalom tagja. Az ízlésesen kialakított ház körül füves teraszok, játszótér látható, és bennem felmerül egy ötlet. Visszafordulunk, és feltekerünk a parkolóba. Az étteremben két fiatal pincér éppen tétlenül üldögél, és rögtön kedvesen foglalkozni kezdenek velünk. Leülünk egy árnyékos asztalhoz a fák között, a pincér pedig olaszul elmagyarázza nekünk az étterem szemléletének lényegét. Amellett, hogy a gyorsételekkel ellentétben itt a minőségi alapanyagok és a hagyományos elkészítési módok jellemzőek, a legfontosabb szempont, hogy kizárólag helyi és a régióban készült élelmiszereket használnak. Itt például a szomszédos faluban termelt vörösbort és olivaolajat, helyi juhsajtot, húsokat, zöldségeket szolgálnak fel. Megnézzük az étlapot, és a pincér próbálja elmagyarázni, mi mit jelent. Az árak átlagos magyar étteremnek felelnek meg, csak a színvonal sokkal magasabb. Mi viszont kicsit olcsóbb ételekhez vagyunk itt hozzászokva, ezért rendelés előtt előállok a kérdésemmel: hol lehetne a közelben sátorozni? Nyilvánvaló, hogy errefelé, ahol turista alig jár, nincs kemping, de a pincérek pont azt teszik, amiben bíztam. Rövid tanakodás után felhívják a tulajt, akinek semmi kifogása az ellen, hogy a birtokán aludjunk. Ezután nyugodtan rendelhetünk szinte bármit, és a választásunk végül a sült kecskegidára esik, az előételt illetően pedig a pincér azt mondja, arról majd ő gondoskodik.

Kezdésnek kapunk az itteni somfák gyümölcséből készített somlikőrt és jéghideg forrásvizet. Pár perc múlva aztán érkeznek az előételek: szendvicsek olívakrémmel, paradicsommal és sült hagymával, házi sajt kétféle, réteshez hasonló tésztával, savanyú salátát, sajtkrémmel töltött tökvirág rántva, grillezett padlizsán. Már ezzel is alig bírunk, de hamarosan jön a főfogás is, az omlós kecskehús kreatívan elkészített sült krumplival. Mindehhez fél litert kapunk a helyi vörösborból, és a végére mozdulni is alig bírunk, de szinte minden elfogyott.

A vacsora végén megjelenik egy fiatal férfi, aki angolul érdeklődik, hogyan ízlett a főztjük. Kiderül, hogy ő a tulajdonos, aki ezután maga is részletesen ismerteti velünk a slow food lényegét, és arra bíztat minket, hogy otthon mi is nyissunk ilyen éttermetJ

Amikor már tudunk megint járni, keresünk és találunk is egy jó kis sátorhelyet a szőlőtőkék mellett. A parkoló ugyan a közelben van, de senki nem gondolná, hogy valaki itt kempingezik, így zavartalanul letelepedhetünk.

Másnap reggel én már ötkor felkelek, mert Anita tegnap még azt hangoztatta, jó lenne megint 5 körül elindulni. Persze hajnalban már másképp gondolja, de legalább jut megint egy kis időm a fordításommal foglalkozni. Hétkor gurulunk ki a birtok kapuján, és haladunk tovább Shkodra felé. Egy gond van csak, nincs reggelink. A tegnapi pizzát ugyanis valahogy leejtettem este a bicikliről, és a fűben találjuk meg, tucatnyi hangyával… Azért eltesszük (csak a pizzát, a hangyákat nem), ki tudja, mikor jutunk legközelebb ételhez. Félóra múlva győz is az éhség, és jól esik a hideg pizza a langyos vízzel egy híd korlátján.

Shkodrától tíz kilométerre délre kiérünk a Puke-ba tartó útra, ahol jó két héttel ezelőtt a Komani-tó felé indultunk el a szerpentinen. Anita és Áron is megijednek, hogy arra vezet az utunk, aztán legalább akkora a meglepetésük, hogy visszaértünk ide. Tizenegy körül érünk Shkodrába, és letelepszünk egy bár teraszán. Nekem még háromórányi munkám van hátra, amit ma továbbítanom kell. Egy részével végzek itt, a többit pedig egy étterem kerthelyiségében fejezem be, ahová ebédelni megyünk át. Éppen elkészülök, amikor lemerül a gép, majd az internetszalonban töltünk el még egy órát. Hátravan még az ajándékok megvásárlása, mert csakúgy, mint 2009-ben, most sem nagyon láttunk sehol szuvenírnek valót az egész országban. Nincs itt sem könnyű dolgunk, ráadásul most arra is figyelnünk kell, hogy kis méretű és súlyú legyen minden. A maradék pénzt egy utcai pénzváltónál euróra cserélem, és végre indulhatunk a határ felé.

Montenegróig nagyjából sík terepen haladunk, a hatalmas Shkodrai-tó mellett. Ez a sekély vizű tó a montenegrói oldalon védelem alatt áll, és az albánok is próbálják a turizmusra hasznosítani. Alig valamivel a határ előtt azonban kiábrándító felfedezést teszünk: egy kis patak mellett állunk meg, és az ugyan messziről látható, hogy a környékbeliek ide hordják a szemetüket, de közelebb érve hihetetlen bűz üti meg az orrunkat, a patak pedig csak elenyésző arányban tartalmaz vizet, helyette van ott dögtől vegyszeres dobozon át különböző bomló, habzó anyagokig minden. És ez a patak a tóba ömlik…

Montenegróban aztán elkezd emelkedni az utunk, át kell küzdenünk ugyanis magunkat egy dombságon, hogy elérjük a tengert. Egy bürekesnél megállunk pótolni az energiáinkat, és a tulaj nagy örömmel válaszol az albánul feltett kérdéseimre. Az ország déli részén komoly albán népesség él, így itt még jól jön a felszedett nyelvtudásom.

A kis dombok komolyan megdolgoztatnak minket, 10 kilométeren át emelkedik egyenletesen az út, pedig már szeretnénk végre megérkezni. Szállást is nézünk, de ezen a hátsó úton nem sok a turista, így nem járunk szerencsével. Végül már Bar a cél, ahol az öcsémék is nyaralnak, és csaknem 90 kilométer megtétele után, este 7 körül megérkezünk. A hegy tetejéről még megcsodáljuk a várost az alkonyi fényekben, és leszáguldunk.

Lassan már sötétedik, úgyhogy gyorsan találnunk kell egy szobát, ami végül harmadik próbálkozásra sikerül is, és később kiderül, hogy az Ákosék hotelétől mindössze 5 percnyire. Este találkozunk is velük, és vidám borozgatás közben lampionokat eregetünk az égbe a hotel teraszáról. Az egyik majdnem erdőtüzet is okoz, de az utolsó pillanatban egy parkoló autó tetején landol…

After a sweet breakfast at the friendly confectionary we found yesterday we go and find the minibuses to Laç. I am prepared to bargain intensively about the price but the first driver offers to take us for a reasonable 1500 lek so we load everything in the bus and leave Tirana. He speaks very good English – he worked illegally in the south of England for seven years – and we have a very pleasant and informative chat with him on our way. He talks about the changes that have taken place since democracy arrived and his disappointment about the current situation in the country and the corrupt politicians who run (and ruin) it. Arriving in Laç, he tells us to leave everything in the bus and invites us for a round of beer so we can talk a bit more. We are very grateful for his hospitality and he gets the last of the four packets of paprika we brought to Albania for such situation and people.

We have superb pizza in the centre of town and around 3 we leave for Shkoder. Of the three alternatives, I have chosen the little-used inland road that leads across small villages. Fortunately, the quality of the road is perfect and the landscape also justifies my decision. Late in the afternoon we notice a sign on the gate leading to a large estate that advertises a “Slow food” restaurant. I read somewhere about it and the place is so inviting that I decide to go in, especially because I have a great idea.

The young waiters greet us warmly and we are soon given a short lecture about the slow food movement. In a nutshell, these restaurants are committed to using only locally produced ingredients, although the traditional methods of production are less important for them. Before we order anything from the rather pricey menu, I ask my question whether they think we could camp somewhere nearby. Just as I expected, they start discussing the issue and then one of them phones the owner, who has no objection so we can stay for the night. Now we are free to order anything we like as the bill is unlikely to exceed what we would normally pay for a room.

We order roast “baby goat” and the waiter assures us that he will arrange the appetiser for us. Our table is soon laden with all sorts of delicacies: small sandwiches with olive spread, tomatoes and grilled onions; home-made ewe cheese with strudel; pickled vegetables and grilled aubergine; and marrow flowers filled with cheese cream and fried in batter. We can hardly eat up all this and then comes the goat and the fried potatoes. We finish around nine and I almost forgot about the local red wine.

Then we have a chance to talk to the young owner of the estate, who is very hospitable and enthusiastic about his restaurant. We easily find a place to camp and go to sleep easily after this great day.

In the morning I have to go on with my translation and then I wake up the others. We set off around 7 and by eleven we arrive in Shkoder. I still have around 3 hours’ work to do so we stay in a bar and then at a restaurant until I have finished everything. Having arranged everything from an Internet café, we go back to the main street to look for souvenirs for our family and friends. Then I exchange back our remaining lek to euros and we leave for the border quite early at 3.

The road to the border is easy but it starts to ascend as we enter Montenegro. We have some bureks at a small bar, where I have one last chance to use my Albanian, and then we keep cycling because we would like to get to Bar today. My brother is having his holiday there and, we wouldn’t mind if we didn’t have to get on our bikes again the next morning.  This road is not too touristy anyway, so there would be nowhere to stay. Finally, we reach Bar at 7 in the evening and within half an hour we find a reasonably priced hotel; the funny thing is that my brother and her friends stay at another hotel only a few hundred meters from ours.

We spend the night together, drinking red wine and releasing huge Chinese lanterns into the air. One of them almost sets fire in the wood and it finally lands on the top of a parked car…

Hiába nem sikerült igazán kialudnunk magunkat, reggel 4-kor én már talpon vagyok, és fél ötkor mindenki mást is kizavarok az ágyból, mert a hágóra tűző napon feljutni igazi szenvedés lenne. Így is csak fél hatkor indulunk el, és hamarosan az emelkedő aljánál vagyunk. Lentről 5 szakasza látszik a szerpentinnek, ezeket számoljuk Áronnal, és zenét hallgatunk a mobilról, hogy kicsit könnyebben menjen. A szembe jövő autósok szinte kivétel nélkül megbámulnak minket. Ennyi idő alatt már megfigyelhettem, hogy kétféleképpen reagálnak ránk az albánok: az egyik típus ámuldozik, mosolyog, és köszön vagy dudál, hogy bíztasson minket, és különösen Áront. A másik csoportba tartoznak azok, akik tátott szájjal merednek ránk, mint akik ufót látnak, és félelemmel vegyes csodálkozás ül ki az arcukra. Egy idő után az utóbbi fajtából eléggé elegünk lesz, néha én is hasonló arckifejezéssel visszabámulok rájuk, de hiába…

Meglepő módon egész könnyen vesszük ezt a nehéz akadályt, és lassan ugyan, de gond nélkül feljutunk a hegy legtetejére, de közben persze többször is megállunk fotózni. A hágón megint csak áttekerünk, inkább forrásvízre vágyunk, mint kólára.

Lefelé haladva megállapítjuk, hogy hiába volt hosszabb kilométerben ez az emelkedő, a néhány lejtős szakasz miatt ez sokkal keményebb, ráadásul akkor jóval később, a nagy melegben tettük meg az legnehezebb részt. Megállunk egy innivalóra annál a bárnál is, ahol idefelé aludtunk, de sajnos a tulaj nem dolgozik, csak a felesége, aki annyira nincs oda tőlünk. Innen kicsit lassabban jutunk tovább Vlorë felé, mert az út lejtése sokkal kisebb, de nincs még dél, amikor megérkezünk a pizzéria elé, ahol ebédelni szeretnénk. Nincs még nyitva, ezért a szemben lévő bárban ülünk le egy félórára. Nekem be kell fejeznem az előző blog bejegyzést, és tölteni is kell a laptopot. Utána irány az internetszalon, majd visszatérünk az addigra már üzemelő étteremhez, ahol a fiatal albán tulaj örömmel fogad minket. Egy isteni ebéd után a mosdóban át is vedlünk tiszta ruhába – legalább az legyen illatos, ha már mi nem – és indulnánk a buszhoz. Csakhogy az első kerekem lapos – ez a negyedik defekt eddig. Gyors belsőcsere, és tényleg indulhatunk. Sajnos a minibuszokat találjuk meg elsőre, és ezek dupla áron akarnak minket elvinni. Ezzel nem lenne semmi gond, de egyikük felajánlja, hogy majd ő elvisz 2000 lekért (ennyiért hoztak ide Tiranából). Bepakoljuk a bicajokat és a cuccokat, várunk fél órát, amikor aztán kiderül, hogy ő csak a biciklikre értette az árat. Hát persze, csak ezt nem közölte velünk. Megmondom neki a véleményemet, kipakolok mindent, és visszaszerelem a táskákat a csomagtartókra. Közben folyamatosan győzködnek többen, hogy pedig olcsóbban nem jutunk el a fővárosba, de most már nem foglalkozunk velük. Megkeressük a nagy buszokat.

Öt perccel indulás előtt érkezünk, a 2000 leket kis tanakodás után elfogadják, és már úton is vagyunk. A négyórás út nagy részét én megint fordítással töltöm, míg a többiek alszanak. Az addig is majdnem teli buszra a pénzt szedő srác – aki jobban tenné, ha inkább karjait szorosan maga mellé zárva járkálna az ülések között – felterel még vagy tíz embert. A távolsági buszokon állni nem szabad, ezért gyorsan elkezdi átrendezni az utasokat: a gyerekek üljenek csak szüleik ölébe, másoknak pedig hárman kell osztozniuk két ülésen. Néhányan zúgolódnak, de aztán lecsillapodnak a kedélyek, és az utolsó órában a mögöttünk ülő lányok éneke szórakoztat.

Tiranába érve gyorsan felpakolom a táskákat, aztán elindulunk a pályaudvar felé, hogy megkeressük a korábbi hotelünket. Ezúttal nagyobb szobát kapunk, és mert most mástól kérdezem az árat, még kevesebbet is fizetünk, mint egy hete. Vacsora a korábban már kipróbált hotelben, és még egy jó kis cukrászdát is felfedezünk.

Although we could hardly sleep because of the mosquitoes, I get up easily at four and start packing in the dark. After a quick breakfast on the terrace we set off around half past five. We reach the road leading up to the pass easily and then start the eleven-kilometre climb to the Llogara. We were all a bit afraid of this section but we progress surprisingly well and after a few stops we reach the pass around eight, not much after the sun has appeared behind the mountains. We only spend a few minutes there, enjoying our feat and the views, and then start descending towards Vlorë.

For the next fifteen kilometres, we just need to stop the bikes from getting too fast. We realise how much more difficult this side of the mountain was to climb and soon we arrive at the small bar where we camped on our way to the sea. We stop to have something to drink and to say hello to the friendly owner but he isn’t around. After another thirty kilometres we reach Vlorë. We check our emails in an internet café and then head to the pizzeria we liked so much. The young owner/chef/waiter greets us with a smile and prepares delicious food once again. We are just about to leave and find the bus to Tiranë when I find out I have another flat tyre – the fourth this summer. Fortunately, I have the two extra tubes so I quickly change them only to realise that the valve is different… It takes me a few minutes to discover that my pump can handle this type as well.

We then find the minibuses but they all quote too high prices. I remember we paid only 2000 lek on the way here and I don’t like paying double this time. Finally, one of the drivers offers to take us for this amount so I take off the bags and we pack in everything. As usual, we start waiting for other passengers and after half an hour he says he only meant to take the bikes for that money… We get off and I thank him for wasting our time and shortly we are on our way to the big buses. Within five minutes we are on our way to Tiranë.

- English summary below -

Még sötét van, amikor én már a táskákat szerelem fel a biciklikre. A többiek felébresztése bizonyul a legnehezebb feladatnak, de végül egy gyors reggeli után indulásra készen állunk. Már csak a 77 lépcsőfokon kell valahogy lejuttatni a megrakott bicajokat, ami tíz perc alatt sikerül is. A tengerparton fél hatkor is van már egy-két korán kelő, és egy férfit álmából riasztunk fel, ahogy a kavicsokon nagy zörgéssel elhaladunk mellette. Fél hatkor hagyjuk el Qeparót, és az első tizenkét kilométer gyorsan meg is van, fél hét előtt Himarába érünk. Anita szeretné megnézni az e-mailjeit, de ilyenkor még minden zárva, a tengerparti városrészből elkezdünk hát felkapaszkodni a hegy tetején álló régi városrészbe. Ez az első kemény szakasz ma, de erőt ad, hogy az emelkedő végén a kávézónál megállunk majd egy italra.

A kis tér már ilyenkor is tele van öregekkel, akik kávét vagy joghurtos italt iszogatva beszélgetnek. Mi is megisszuk a kávénkat-kólánkat, aztán nekivágunk a nap legnehezebb szakaszának. Himara után fel kell jutnunk a mindössze 4-500 méter magas hágóra, ahonnan lefelé alig bírtuk a fékeket tartani. Most kiderül, hogy mindössze 1 kilométer az igazán meredek rész, és Áron is végigpedálozza.



Innen már könnyű dolgunk van, Dhërmiig már szinte végig lejt az út, és így a tájat is jobban tudjuk értékelni. A faluban megint megállunk a kis boltnál, ahol az öregember széles mosollyal fogad minket. Ezúttal joghurtos uborkasalátát eszünk kenyérrel, miközben vigyázunk, hogy a fejünk felett lakó fecskék nehogy kiegészítsék az ebédünket.

A hágóhoz vezető emelkedő előtti utolsó faluban szeretnénk megszállni, ahonnan út vezet le a tengerpartra is, mert ma délután és holnap is le szeretnénk még menni fürödni. Meg is érkezünk Palace-ba, de tengerparti utat nem látom, ezért továbbmegyünk, szállást keresve. Pár kilométerrel odébb be kell látnom, hogy itt már nem lesz több falu, vissza kell hát fordulnunk, ami emelkedőt jelent, és most már meleg is van. Kiderül, hogy majdnem egészen Dhërmiig vissza kell tekernünk, ha a part közelében szeretnénk megszállni. Ez kb. 8 km pluszt jelent mára, de szerencsére rögtön az első háznál van hely, egy idős albán néni adja ki háza egy részét. A szobán és a fürdőszobán kívül van külön konyhánk is, igaz, nem sűrűn akadhat vendég, mert minden dohos, és a mosogatót pókháló szövi be.
Lepakolunk, megmosakodunk, és elindulunk gyalog, hogy megkeressük a tengerhez vezető utat. Egy óra is eltelik, mire odatalálunk, mert az út hosszú, kanyargós, és sehol nincs kitáblázva. Ráadásul maga a part is csalódást okoz, mert éppen nagyszabású fejlesztés alatt áll. A nemrég még nyilvánvalóan csendes partszakasz mentén most egymást érik a trendi bárok, éttermek, a parton bérelhető napágyak és ernyők erdeje sorakozik, a járda félig van csak kész, félméteres gödrökkel tarkítva… Nem egészen erre vágytunk, de most már mindegy. Mindenekelőtt ennünk kell, ezért keresünk egy kevésbé csillogó éttermet, és ezt meg is találjuk egy rozzant büfé formájában – láthatóan itt volt a divatos konkurencia megjelenése előtt is. Az étel bőséges és finom, utána felfújom a matracot, és elgyalogolunk a napernyő- és bármentes partszakaszig.
Szerencsére a tenger minden kellemetlenséget feledtet: csodálatos kék-zöld árnyalatú és hihetetlenül tiszta. Gyorsan mélyül, de ott is jól lehet látni az alján a köveket, ahol már legalább tíz méter mély. Késő délutánig élvezzük a vizet és a napot utána visszaindulunk. Eszünk még egy tál állott fánkot egy másik büfében – azt elfelejtettem leírni, hogy a bárok kapacitásához képest alig van vendég, sok helyen a személyzet alkotja a többséget. A tulaj szerint máskor azért jobb forgalom, de most ők is megérzik az európai válságot. Egyébként leginkább gazdag tiranaiak és koszovóiak járnak most ide, bár feltűnően sok svéd rendszámú autót is látunk.

Visszafelé valahogy könnyebbnek tűnik az út, a meredek emelkedők ellenére. A boltban bevásárolunk a vacsorához, a házban megfőzzük, és megpróbálunk aludni. Ezt két dolog nehezíti meg: a meleg és a szúnyogok.

A házunktól és a partról is jól megfigyelhető a hágóra felkapaszkodó szerpentin – innen öt szakaszát lehet látni – és tartunk is tőle, hogyan fogjuk kora reggel bírni a komoly emelkedőt. Éppen ezért beiktatunk még egy pihenőnapot. Az albán néni nagyon örül nekünk, bár a kommunikáció nem zökkenőmentes. Én albánul próbálkozom, aztán kiderül, hogy kicsit oroszul is tud. Végül albán-orosz keveréket használunk, amibe néha egy-egy olasz vagy angol szó is belekeveredik.
Délelőtt nem megyünk sehová, én próbálom megjavítani Anita kilométeróráját, és néhány forrasztási kísérlet után végül egészen forradalmi módszerrel sikert aratok. Délután tengerpart, lényegében a tegnapi forgatókönyv szerint, azzal a különbséggel, hogy most a szomszédos bár DJ-e felajánl nekünk egy napozóágyat ernyővel, így Anita ott pihenhet, amíg Áron és én a parton vagyunk. A végén a matrac marad, mi visszasétálunk a faluba. Este ismét vacsorafőzés, borozás, dinnyeevés következik, utána pedig aludnánk. A feltételes mód teljesen indokolt, ugyanis ma borzalmas erőkkel támadnak a szúnyogok: nekem legalább negyven csípés díszíti reggelre csak a lábaimat, és minimum két órán át egyáltalán nem is tudok elaludni. Szerencsére Áron végig alszik – csak néha vakarózik álmában.

It is still dark when I mount the bags on the bikes. After a quick breakfast and the 77 steps leading to the beach, we are on our way back North. The initial section to Himara is easy as the first difficult uphill comes before the upper part of the town. We get up slowly, knowing we will have drinks in the bar. Then we have to handle the worst steep section of the day, the one where we could hardly hold our brakes on the way here. It turns out that it’s only a kilometre so we get to the pass fairly easily and enjoy the downhill ride to Dhërmi. In the village, we stop again at the small shop and eat yoghurt salad with cucumbers. The old man is very happy to see us again and this time we manage to avoid the swallows shitting on us or into our food.
We plan to stay in the last village with direct access to the beaches because we decided to have a day’s rest tomorrow. However, we miss the junction and in the end we have to turn back from the first hairpin bend under the pass. It means an extra 8 kilometre and we are not particularly happy about this as it has got really hot by this time. In the end we find a nice apartment in the village just after Dhërmi in an old Albanian woman’s house. She is very kind, offering us coffee, cold water and biscuits. She also tries her best to communicate with us – in the end we use a mixture of Albanian, English, Italian and Russian!
We spend the afternoon trying to find the beach and, once we are there, enjoying it. The place is not quite to our liking as it is full of chairs and parasols, as well as loud bars. The only thing missing is the crowd but we already know that Albanian people are very optimistic.

We spend the following day in the house and on the beach. I also have to repair Anita’s odometer and we need to wash some clothes. The night is terrible: fierce mosquitoes attack us and the dozens of bites still itch after several days.

A hágón való átkelés, de főleg az azt követő hullámvasutazás a tűző napon annyira kimerítő volt, hogy Anita szigorúan ragaszkodik a biciklimentes héthez, de végül is pont ezt terveztük. Viszont a délen tapasztalt forróság és a pénzünk apadása arra késztet bennünket, hogy a további terveinket átgondoljuk. Eredetileg le akartunk menni egészen Sarandáig, majd onnan az ország belsejében eljutni Korça városáig. Onnan akartunk aztán észak felé fordulva visszajutni Macedónián keresztül Koszovóba, ahol az autó várt volna ránk. Ezzel szemben úgy határozunk, hogy délebbre már nem megyünk, hanem az egy hét pihenés után visszafordulunk, és Vlorë-től Tiranán át Laçig megint busszal jutunk el. Onnan pedig biciklivel további 100-150 kilométer után elérkezhetünk a montenegrói Barba. Mivel az öcsémék akkor pont ott lesznek, így velük is tudunk találkozni, és az autónkat akár oda is elhozhatják Podgoricából.

A görög néni házában két éjszakát maradunk csak, mert találunk egy sokkal jobb szállást pár házzal arrébb. Bár a terasz kisebb, és többet kell majd gyalogolni a boltig, van légkondi, és sokkal tisztább, jobban felszerelt. Az itt töltött napok tényleg nem szólnak másról, mint a tengerparti lazulásról, így sok említésre méltó nem történik. Áron nagyon élvezi a tengert, a köves partot, az egyik régi bunkerben talált fél gumimatracot, mi pedig, ha éppen nem a tengerben vagy a parton játszunk vele, akkor főzünk, vagy a teraszon borozgatunk. Pár nap után már megismer a boltos és a pék, nem is beszélve a szemétben túrkáló tehenekről és a mázsás disznóról, akit csak sötétedéskor engednek ki guberálni, nehogy elriassza a turistákat. A szemét itt is komoly probléma, mint szinte mindenhol az országban. Egyszerűen semmit nem kezdenek vele, csak félredobják egy hegyoldalra, vagy éppen a patakba, hogy majd az eső elviszi. Szomorú látni, ahogy a (még) kristálytiszta vizű hegyi patak mellett ott éktelenkedik a szemétkupac, vagy a szél fújja a tengerbe a parton hagyott műanyagpalackokat, pizzás dobozokat.
Azért két nap után nekem már viszket a talpam, és szombaton ötkor felkelek, hogy még a hűvösben feltekerjek Qeparo még érintetlen, magasan a hegyre épült részéhez. Mindössze 3 km a betonút, de hihetetlenül meredek majdnem végig: csak állva tudok feljutni, csomagokkal pedig biztosan nem menne. Sétálok kicsit a kőházak között, aztán megvárom, amíg a nap elkezdi megvilágítani a házakat, készítek pár fotót, és legurulok.

Másnap reggel egy kicsit messzebbre jutok, egészen a Piqares névre hallgató tengerpartig. A térképen néztem ki egy alternatív útvonalat visszafelé, amivel el lehetne kerülni a hágó újbóli megmászását. Meg is találom az elágazást, ahol egy régi tábla mutatja minden útba eső faluig a távolságot. Pár kilométer megtétele után azonban be kell látnom, hogy ezen az úton még akkor sem mehetnénk, ha végig lejtene. Borzalmas minőségű, köves út.

A hátralévő napok nyugtató egyhangúsággal telnek. Reggel a parton vagyunk egy-két órát, aztán ebédet főzünk és eszünk. Délután ismét tengerpart, majd este vacsorafőzés. A vacsorához általában vörösbor is jár, Áron pedig annyi görögdinnyét eszik, amennyi csak belefér.
Az utolsó napunkon este bepakolok a táskákba, hogy reggel 5 körül tényleg el tudjunk indulni.

After crossing the pass, we decided to take a longer break from cycling and headed to the village of Qeparo, where we had spent a few wonderful days a few years ago. The apartment we rented back then is occupied and the one we get from the old Greek lady is not to our liking so after 2 days we find a better one nearby.
We spend a total of 7 nights in Qeparo, basically doing nothing but lazing and playing on the beach and cooking our lunches and dinners. I take two shorter excursions to nearby villages by bike.
We also change our original plan in Qeparo. We planned to go down to Saranda and then turn east and cycle all the way to Kosovo via Macedonia. But we realise it is just too hot most of the day here to cycle so we decide to turn back and go to Vlore across the same pass again.
On the last evening after our delicious dinner and wine I pack for the next day so that we can leave around 5.

- English summary below -

A pályaudvaron még tegnap megtudtuk, nagyjából merre találjuk a Vlorë-ba induló buszokat, de kiderül, hogy a vasutas félreértett: a közelben csak Vora feliratú minibuszok állnak. Egy taxis igazít végül útba, és a telefon GPS-e segítségével a térképen is be tudom azonosítani a jó pár kilométerre lévő helyszínt. Nem buszpályaudvarról van szó, ugyanis itt az ország különböző vidékeire tucatnyi pontról indulnak a buszok. Többnyire tereken, benzinkutak mellett vagy kisebb mellékutcákban várakoznak a kisebb-nagyobb járművek, és kiabálják a kalauzok a célállomások neveit, nehogy valaki lemaradjon. A mi buszunk 6 kilométerre innen indul majd, ki tudja, mikor. Előtte viszont megreggelizünk: találunk egy apró bürekes üzletet, és utána még pénzt is váltunk, mert a tengerparton már nem biztos, hogy lenne erre lehetőség.

A busz egész hamar elindul, miután begyömöszöltük a bicikliket a csomagtartóba. Az út legalább négy órát vesz igénybe – ezalatt Anita és Áron szinte végig alszanak, én pedig egy fordításon dolgozom, és írom a blogot. Kora délután érkezünk meg Vlorë-ba, és miután összeszereltük a bringákat, elindulunk a központ felé. A nap épp a fejünk felett jár, és itt még nagyobb a forróság, mint északon volt, ezért hamarosan egy pizzéria árnyékos teraszán ülünk. Az Olaszországban, majd Dubaiban edződött séf egy fiatal srác, aki angolul is jól beszél, büszkén mutatja meg Áronnak, hogyan tud a pizzatésztával zsonglőrködni, és utána azzal is eldicsekszik, hogy az olívaolajat maga készítette. A pizza és a penne is kiváló, azt hiszem, ide még visszanézünk hazafelé.

Az ebédet hosszú pihenő követi a tengerparti parkban, egyrészt mert még túl nagy a meleg, másrészt mert be akarok fejezni minden fordítást, amit erre a hétre elvállaltam. Nem tudom, mennyire lesz internet hozzáférésem a parton. Ötre mindennel kész vagyok, elküldöm a fordításokat, és egy biciklistől azt is megtudom, hol vehetek belsőt – ez azóta esedékes, hogy még a hegyekben elhasználtam az utolsó ép gumit. Nemsokára két thai biciklibelsővel gazdagodva térek vissza Anitáékhoz, akik közben már áttették székhelyüket egy kávézóba. Összeszedjük magunkat, és elindulunk a parti úton dél felé. Egy szupermarketben még megvesszük a ma esti vacsora alapanyagát, ugyanis ma is vadkempingezés a terv.

A déli tengerpart felé vezető út első 30 kilométere alig emelkedik. Szeretnék minél tovább eljutni még ma, hogy holnapra már csak a hágóhoz vezető, nehezebb szakasz maradjon, így talán a nagy meleg előtt felérhetünk a tetőre. Még egy boltnál megállunk, gyorsan megiszunk két liter gyümölcslét. Egy öreg bácsi görögül próbál velünk kommunikálni, nem sok sikerrel. Annyit azért megértünk, hogy képtelenségnek tartja bicajjal feljutni a hágóra. Annyira aggasztja a dolog, hogy a boltost is megkéri, próbáljon meg lebeszélni minket. Majd visszafelé benézünk, és megmutatjuk neki a videót:)

Lassan elhagyjuk a tengert, majd a nagy emelkedő előtti utolsó falut is elérjük. Itt már tényleg táborhelyet kell találni, mert lassan lemegy a nap. A helyzet nem éppen ideális: víz ugyan van, de csak egy csatornába terelt patak, ami ráadásul túl közel van az úthoz, itt nemigen tudunk megfürdeni. Ráadásul mindenfelé laknak, ahol pedig éppen nem valakinek a kertje van, ott szúrós növények vették át a terepet. Egy magánháznál ugyan kínálnak szobákat, de nekünk ez most túl drága. Aztán egy bár tulajdonosát kérdezem meg, megengedné-e, hogy a kertjében verjünk sátrat, és neki nincs semmi kifogása. A családjával együtt itt lakik a házban, és a végén a zuhanyzót is használhatjuk. Természetesen náluk vacsorázunk, hadd legyen egy kis hasznuk is a kedvességükből.

Másnap...

A telefonom kikapcsolt, és nem csörgött - valamiért nem akarta, hogy túl korán felkeljünk, pedig én szerettem volna már hatkor úton lenni. Ma kell ugyanis feljutnunk az 1027 méter magas Llogaraja-hágóra, amely mögött a déli tengerparti szakasz vár. Most nem lehetünk 200 méternél magasabban, tehát tizenöt kilométer alatt kell leküzdenünk 800 méter szintkülönbséget. Gyorsan összepakolok, eszünk kekszet reggelire, aztán elindulunk.

Már a falu végén elkezd meredeken felfelé haladni az út, mégis az első 4-5 kilométert egészen gyorsan megtesszük. Egy büfénél megállunk pár percre, aztán folytatjuk tovább a többnyire 10%-os emelkedőn, amit csak néha enyhít egy-egy lejtős szakasz – ilyenkor meg azon bosszankodhatunk, hogy utána még többet kell majd felfelé mászni. A hágó előtt egy falu mellett haladunk még el, utána szerencsére erdőn vezet át az utunk, így nem olyan nagy a meleg. Áron nem annyira bírja ma a meredek emelkedőket, szerzek hát egy botot, és segítek neki a nehezebb részeken. Ezzel a módszerrel egész jól haladunk felfelé, de fél tíz körül érezzük, hogy fogytán az energiánk. Most jön jól a tegnap este megmaradt kolbász – a bár kertjében mégsem rakhattunk tüzet. Találunk egy árnyékos helyet az erdőben, tüzet rakunk, és hamarosan eltüntetünk mindent a tányérokról. Innen már csak öt kilométer a hágó, és amikor elhaladunk az ország címerében szereplő öreg fenyőfa mellett, már tudom, hogy közel a cél.

A hágóra felérve megállunk kifújni magunkat, és persze a látvány miatt is érdemes néhány perc szünetet tartani. Innen a táj teljesen megváltozik, az eddigi erdőnek nyoma sincs. Kopár, meredek hegyoldalak között kanyarog lefelé az út, a mélyben pedig a türkizkék tenger, kis falvak láthatók. Mintha Görögországban lennénk. Miután kigyönyörködtük magunkat, felteszem a sisakra a kamerát, és elindulunk lefelé. Ez a lejtő „csak” tizenegy kilométer, ami azt jelenti, hogy valamivel meredekebb, mint a másik oldal volt (ebbe most még inkább nem gondolunk bele). Lélegzetelállító a kilátás, ahogy haladunk lefelé, bár száguldásról nem beszélhetek, mert igyekszünk biztonságos tempót tartani. Egyszer meg is kell állnunk, mert a ráfok a fékezéstől tűzforróak lettek.

15 kilométer ereszkedés után végül megérkezünk az első faluba, majd Dhërmi következik, ahol három éve eltöltöttünk pár napot. Most csak a falu boltjánál állunk meg egy hosszabb pihenőre, és két óra alatt elfogyasztunk pár doboz üdítőt, egy üveg joghurtos italt (dhall) és másfél liter tejet. A görög néni, aki a boltot vezeti, görögdinnyével is megkínál minket. Én sétálok kicsit a falu utcácskáin (inkább lépcsősorokról lehet beszélni), és készítek pár képet, aztán továbbindulunk, hogy még világosban érjünk Qeparóba.

Dhërmi után az út ismét meredeken emelkedni kezd, és pár lejtős szakasztól eltekintve ez így megy majdnem tíz kilométeren át. Még túl meleg van ehhez a mutatványhoz, ezért a következő falu határában egy fa alatt megállunk megint. Anita elalszik a polifoamon, én Áronnal hatalmas csótányokat fotózom. Utána előkerül az utolsó halkonzerv és a maradék kenyér is, és csak öt után indulunk tovább, Himara felé.

Himara a legnagyobb város a partszakaszon Saranda előtt, és sok másik településtől eltérően egyik része közvetlenül a tengerpartra épült. Talán ezért is lett népszerű idegenforgalmi központ, és emiatt nem akarunk mi itt megszállni. Abból  szempontból viszont fontos, hogy itt van csak bankautomata, mi pedig szeretnénk tudni, hogy tudunk-e levenni pénzt a számlánkról.

Himara előtt egy alig négyszáz méter magas hágón halad át az út, és a térképre nézve nem is gondolná az ember, mi következik utána: másfél kilométeres, őrült lejtő, csak úgy kapaszkodunk a fékbe. Pár éve itt történt egy buszos tragédia; ha valaki nem tartja be a 20 km/órás korlátozást, könnyen a szakadékban találhatja magát.

Újabb kocsmalátogatás után megérkezünk Himarába, és szerencsére a bankkártya működik. Innen már csak 12 kilométer Qeparo, és 7 körül ott is vagyunk.

Egyenesen ahhoz a házhoz tartunk, ahol legutóbb is megszálltunk. Akkor nagyon jól éreztük itt magunkat, a teljes felső szint a miénk volt, két terasszal. Most nincs ekkora szerencsénk, sajnos a legjobb szoba foglalt. Amit kapunk, nem rossz, de a kilátás nem olyan szép, és a tisztasággal nem vagyunk megelégedve. Ráadásul a néni – aki görögül vagy esetleg albánul tud csak velünk beszélni, de természetesen olyan tempóban, mintha mi is falubeliek lennénk – csak négy éjszakára tudja kiadni a szobát, mi pedig 7-et szeretnénk maradni. Az ár is elég magas, és alkudni lehetetlen. Sok választásunk nincs, teljesen kimerültek vagyunk az egész napos biciklizéstől, elfogadjuk tehát a szobát, de csak egy éjszakát fizetek ki, mert holnap megpróbálunk másik szállást keresni.

Este kicsit kirúgunk a hámból: egy üveg bor, másfél liter kóla, nagy doboz jégkrém és vacsorára nagy adag spagetti helyi zöldségekkel.

The first challenge of the day is to find where the Vlorë buses leave from. When I manage to clear the issue with a taxi driver, we first locate a burek shop and have breakfast and then I exchange the rest of our euros into leks. We almost miss the place our bus will leave from as there are no proper bus stations in Tirana. Instead, buses and minibuses leave from roadside parking lots or squares.

The journey to Vlorë takes more than four hours. I do my translations while the others sleep most of the time. Arriving in Vlorë, first we have to put the bikes together and replace the bags. It is terribly hot so we are soon sitting on the terrace of a pleasant pizzeria. The owner is a young man, who prepares the pizzas and also acts as the waiter. As it is still impossibly hot, we go to a park, where I finish my translations and then I go to an Internet cafe to send them. I also manage to buy two extra bike tubes; I have been worried about this ever since I used the last one a few days ago.

We only start pedalling south along the coastline around six, after we have bought some food for dinner – it is the usual stuff: sausages to grill, bread and vegetables. Today we only have to complete around 25 kilometres, just to get a bit closer to the pass we will have to conquer tomorrow. As the sun is setting down, we are trying to find a place for camping but we are not lucky this time. There are private gardens everywhere, or meadows with spiky weed. In the end I ask a bar waiter (he later turns out to be the owner) if we can pitch our tent in the garden and he doesn’t mind. In return, we order drinks and we also have dinner there as it wouldn’t be possible to make fire next to the building. He even allows us to use their bathroom so we can go to bed clean.

I wanted to get up really early today so that we can cycle uphill in the shade of the trees but my phone doesn’t work so after packing in and drinking coffee (something Anita cannot possibly miss) we finally set off around 7. The road starts to get very steep right after the village we stayed in and it stays more or less like that for the next 14 kilometres. We pass one more village, otherwise it is forest with the occasional honey selling stand or bar that we can see. Fortunately, there are some springs with fresh, cold water so we can refresh ourselves. Still, we run out of energy by around 9 so we stop at a suitable place to make fire and prepare the sausages left from yesterday. Then it is just another five kilometres to the top and when I see the pine tree that is featured in the Albanian coat of arms, I know we are very close.

It is a great feeling to reach the pass at an altitude of 1027 metres, especially as we started from sea level yesterday evening. We stop at several places to enjoy the panorama and then start our long descend. It is eleven kilometres, which means that this way it is even steeper; something we try not to think of at the moment. We try not to go too fast as the road is quite narrow and we even have to stop once to let the wheels cool down a bit.

Dhërmi is the first sizeable village after the pass. This is where we stayed three years ago but this time we only stop by the local shop cum bar to spend an hour or two until it gets a bit cooler. We start cycling again after four but at five we are lying under a tree again because it is impossible to climb these steep hills in the sun.

The road from Dhërmi to Himara is probably the toughest today – or we are just getting tired – because although the highest altitude is less than 400 metres, sometimes even I almost get off the bike to push it. We reach the town of Himara after a hair-rising descend of around 20%... we hold on to the brakes hard as we pass the memorials of all those who died here in car accidents.

In Himara, which is far too touristy for our taste, we only stop to try Anita’s bank card and, fortunately, it works. Then we gather our strength and start the last 12-kilometer section of the day that leads us to Qeparo.

We easily find the house we last stayed at; it is on a hill, overlooking the beach. That time we enjoyed ourselves a lot and the small apartment had not one but two terraces. Sadly, the only room the old Greek lady can offer us is a smaller one with only one terrace. What is more, we can only stay for four nights instead of the seven we planned but as we are exhausted and it is late, we accept it. I only pay for one night because tomorrow I want to find something for the rest of the week.

- English summary below –

A pihenőnap jót tett mindenkinek, újult erővel vágunk neki a mai távnak. Persze a pozitív hangulatnak kedvez az a tudat is, hogy ma csak a nagyjából 35 kilométerre lévő Laçig kell eljutnunk, ráadásul szinte végig egy folyót fogunk követni a tenger felé

Reggelizni a tegnap már kipróbált bürekes büféhez megyünk, és hármat be is csomagoltatunk magunknak az útra. Rëshent a már ismert úton hagyjuk el, utána pedig rátérünk a Fan folyó mellett haladó, kisebb mellékútra. A forgalom itt is nagyon alacsony, az út pedig nagyon jó minőségű, igazi élvezet a biciklizés rajta. Áthaladunk Rubikon, egy csinos kisvároson, amely egy középkori várrommal is büszkélkedhet. Ahogy közeledünk a tengerhez, a folyó kiszélesedik, és a végén egy kilométeres hídon jutunk át rajta. Innen az út már kevésbé élvezetes, kevesebb a fa, és ipari területeken haladunk át, amíg megérkezünk Laçba. Itt biztosan megáll a Shkodrából Tiranába tartó vonat.

Ekkorra már megint a nap közepén járunk, és csak árnyékban szabad tartózkodni. Áronék ezért megvárnak egy parkban, amíg én hotelszoba után járok. Amit találok, az elég drága, de más választásunk nincs, elindulunk a biciklikkel. A hotel mellett várakoznak a tiranai buszok, gondolom, egy próbát megér, megkérdezem, elvinnének-e mindenestől, és mennyiért. Pár perc múlva már a buszban ülünk az elképzelhetetlenül büdös, kancsi sofőr mögött, a bicajok pedig a tetőn.

Tirana csak 50 kilométer, bő egy óra alatt megérkezünk, közben pedig megnyugodva állapítjuk meg az egyre kaotikusabb forgalmat látva, hogy jól döntöttünk. Ezúttal nem megyünk be a belvárosba, mert szerencsénkre a busz a vasúti pályaudvartól pár száz méterre tesz le minket. A jegyirodánál aztán két kellemetlen meglepetés is ér: egyrészt a Vlorë-i vonat nem kettőkor indul – amit pont elértünk volna – hanem majd reggel 6-kor, másrészt biciklit egyáltalán nem lehet szállítani rajta.

Az most már biztos, hogy busszal megyünk tovább, a kérdés csak az, hogy még ma, vagy maradunk egy éjszakát Tiranában. Anita az utóbbi mellett dönt, elkezdünk hát hotelt keresni. A pályaudvar mellett találunk is egy barátságos panziót, aminek udvara is van, ez a bicajok miatt kapóra jön. A szoba pedig légkondis, ráadásul wifit is találok, úgyhogy estig ki sem dugjuk a fejünket.

Anita még korábban felfedezett egy ízlésesen berendezett kis bárt, ahol enni is lehet, ott vacsorázunk. A pincér nagyon kedves, megmutogatja a választékot, így kicsit jobban megismerhetjük az albán konyhát, legalábbis ami a grillezett kolbászokat illeti.

After the day we spent relaxing in Rrëshen, we set off on our next cycling day refreshed. What is more, we know that today’s ride will be an easy one: our destination is the town of Laç, only 30 kilometres away, most of which will be descending by a river, approaching the sea. We have bureks for breakfast, then hardly stop until we reach the pretty town of Rubik. The road is very quiet and quite good quality so we soon reach the Tirana-Shkoder road, where we turn left and after 6 or 7 kilometres we are in Laç.

- English summary below -

Nem hagyott nyugodni, hogy elhagytam a kanalakat és főleg a svájci bicskát, amely már 10 éve elkísér az utazásainkon, ezért felkelek egészen korán, és nem sokkal 6 után már ismét Fushe-Arrëzben vagyok. A zöldséges rendes ember, eltakarította előző este a szemetet a boltja előtt, de egy közeli konténerben meglátom az ismerős szatyrot, és már volt is értelme plusz húsz kilométert tekerni.
Utána veszek még reggelit, és sietek vissza a folyópartra. A többiek persze még javában durmolnak, de nem is baj, mert nekem még akad feladatom: meg kell varrni pár helyen a megviselt bicajos táskákat. Ezzel el is foglalom magamat egy órán át, amikor megjelenik ismét a tegnap már megismert nő a lányával. Hozzák ki a kecskéket legelni, és hoztak nekünk két uborkát és egy üveg hideg vizet. Megköszönöm, és kicsit beszélgetek velük, később a lányt megkínálom szőlővel is.
Anitáék csak nyolc után hajlandóak kikecmeregni a sátorból, amikor már elviselhetetlen bent a hőség. Befejezem a varrást, összepakolok, közben elkészül a reggeli is. Most következik a legnehezebb feladat: valahogy fel kell küzdenünk a három megpakolt biciklit az útra a meredek, köves ösvényen. A hordár szerepét én játszom, addig Anita fent, Áron lent őrködik.

Ma szeretnénk minél tovább jutni a vasútvonalig, azaz a tengerparti részig. Maga a vasút jó nyolcvan kilométerre van innen, ez az eddigiek alapján nemigen sikerülhet, tehát ahol ránk esteledik, ott keresünk szállást.
A délelőttből már túl sok nincs hátra, haladunk vagy tizenöt kilométert az egyre nagyobb hőségben. Egy kisebb folyónál meg is állunk, mert kisebb vízesések és medencék sorakoznak a híd mellett, ezt nem szabad kihagyni. A víz itt már sokkal kellemesebb, mint fent a hegyekben volt, Áron is szívesen megmártózik. Egy kisebb városban megebédelünk, aztán a hosszú emelkedős szakasz elején, egy hídnál megállunk egy hosszabb pihenőre. Csak két óra múlva indulunk tovább, amikor már elviselhetőbb a meleg. Tíz kilométeren át kell szinte folyamatosan hegynek felfelé haladni, de ezek az emelkedők mégsem tűnnek olyan szörnyűnek – vagy mi kezdünk megedződni. Egy forrásnál felfrissülünk, és én kicserélem a régóta lassan eresztő belsőmet, mert már nagyon unom, hogy óránként pumpálnom kell.

Hét óra előtt megállunk egy bárnál inni valami hideget, és utána hibázunk egyet: nem a korábbi úton indulunk tovább, hanem egy másik, sokkal rosszabb minőségűn, amely levezet a völgybe. Az sem változtat a helyzeten semmit, hogy két embert is megkérdezünk, és ők is a rossz irányba küldenek minket. Ennek oka, hogy ők a völgyben vezető autópályára gondolnak, errefelé ugyanis nem probléma biciklivel utazni a sztrádán. Lent viszont már nincs visszaút, próbálom hát meggyőzni Anitát, hogy a legkisebb rossz, ha gyorsan letudjuk a leállósávban azt a húsz kilométert, mi a következő kijáratig – és városig – hátravan. Ő érthető módon nem lelkesedik az ötletért, inkább szeretne valakit találni, aki elvisz, csakhogy itt nagyon kicsi a forgalom, nem sok esélyünk lenne, és hamarosan sötétedik. Végül Áronnal együtt rábeszéljük, és elindulunk. Sajnos az első hat-nyolc kilométeren elég sok az emelkedő, és ettől Anita megint megijed, hogy így soha nem érünk oda. Viszont a pályán már visszafordulni nem lehet, ezért megint meg kell győznöm, hogy vagy itt alszunk a közelben, és másnap reggel megyünk tovább, vagy összekapjuk magunkat. Szerencsére az utolsó tíz kilométer egyetlen hatalmas lejtő, és végül sötétedésre elhagyhatjuk az autópályát. Innen csak húsz perc a város, Rrëshen, ahol egy rendőr segítségével az egyetlen hotel portását is sikerül felhajtani.

Este az albán városokban a belváros egy-egy utcáját lezárják a forgalom elől, és a gyalogosoké a terep. Ilyenkor mindenki, de főleg a fiatalok a legjobb ruháikat veszik fel, és sétálgatnak, miközben mustrálják egymást. Elég vicces szokás, de jó a hangulat. Beülünk egy szocreál stílusú étterembe, ahonnan főleg a konyhalány kinézetű idő pincérnő fog megmaradni emlékezetünkben. Egyetlen mosoly nem hagyja el az ajkát, egy ízben az étlapot is szinte odadobja elénk az asztalra. A kaja és a helyi vörösbor viszont nagyon finom.

Július 8. vasárnap

Az előző napi hosszú és kimerítő bicajozás után úgy érezzük, ránk fér még egy nap pihenő, és Rrëshen megfelelő helynek is tűnik erre. Gyakorlatilag egész nap nem csinálunk semmit, csak a szobában döglünk, és elmegyünk enni, internetezni, este pedig csatlakozunk a korzózó helyiekhez.

I wake up very early because I have decided to cycle back to Fushe-Arrëz and try to find the Swiss army knife I lost yesterday. At six I am in the centre of town and I soon find the lost things in a garbage container. Then I return to our camp by the river with some breakfast and water.
Anita and Aron are still asleep but I have other work to do: I mend our bags as they have some alarming tears. They only get up as the old woman and her daughter return with their goats and cows. They have brought us some cucumbers and cold water and I talk to the girl a bit in English.
After breakfast we set off because we would like to get as close to the railway as possible today. It is a good eighty kilometres so I don’t think it is possible in one day. During the morning hours we stop at some bars and at a river with small waterfalls and pools under them. It is a great place to refresh ourselves. We spend our daily siesta by a bridge and then start the climb of the day after four. We have to cycle uphill for around ten kilometres but this time it doesn’t feel so tiring.
Finally, we make a mistake at a bend when we take a small side road instead of the right one. This takes us down to a valley, from where the only way out is on the motorway. It is not an easy decision but in Albania it is common practice and the traffic is very low so we ride 20 kilometres as far as the first town called Rëshen.
We find quite a good hotel in the town centre and then we join the locals in the street, where they stroll up and down wearing their best clothes. Only our clothes are far less elegant.

- English summary below -

Sikerül egész korán felkelnünk, és reggelizés, pakolás után fél nyolckor már úton is vagyunk. A mai tervünk, hogy megtesszük a völgyből még hátralévő jó harminc kilométert, aztán egy másik úton eljutunk Fushe-Arrëz városáig.

Jó tempóban haladunk délelőtt, veszünk áfonyát két kislánytól az út mellett, aztán megérkezünk egy egész elegáns étteremhez. A cseh pár is itt iszogat, csatlakozunk hozzájuk. A hely igazi érdekessége számunkra a két barátságos medvebocs, akiket egy nagyméretű ketrecben tartanak. Áron odavan értük, meg is lehet őket simogatni, nagyon játékosak. Épp indulnánk tovább, amikor észreveszem, hogy az első kerekem defektes. Legalább negyven percig vesztegelünk, mert kétszer is rosszul ragad meg a folt, de végül aztán sikerül, és haladhatunk tovább. Közben viszont azt a nyugtalanító hírt kapom, hogy gond van a fordításommal, és lassan küldeni kellene a megrendelőnek. Persze az út sem lett könnyebb, épp olyan sok az emelkedő, mint eddig. Délután egy körül megállok, hogy küldjek egy sms-t, és ahogy indulnék tovább, egy szisszenést hallok, és a gumi ismét lapos. A korábbi lyuk a ludas, de most már egyforintos nagyságú… el is dobhatom ezt a belsőt. A pótbelsőről tíz perc után kiderül, hogy szintén defektes, kezdhetem azt javítani. Anitáék közben ki tudja, hol járnak, mert előrementek. Ma valahogy nincs szerencsém a gumiragasztással, mert harmadszorra sem sikerül, és elfogy a foltom is. Írok Anitának, hogy jöjjenek vissza, és gondolkodom, mit tehetnénk. Az utolsó foltot azért még egyszer ráragasztom, és ráteszek egy nagy követ. Amikor ismét együtt vagyunk, arra jutunk, hogy vagy kérnünk kell valakitől gumiragasztót, vagy le kell vitetnünk magunkat a városig. Forgalom viszont szinte nincs is, ezért a közeli forrásnál előbb megfürdünk, aztán pedig megesszük a konzervjeinket és a maradék kenyerünket. Ekkor jön arra egy minibusz, a sofőrnek próbálom elmagyarázni, hogy belsőre vagy ragasztóra lenne szükségem. Azt mondja, elviszi a lyukas gumit, fordul egyet, és visszahozza megragasztva. Kiveszem hát a belsőt a kő alól, de a folt most mintha megragadt volna, ezért a sofőrrel közösen visszaszereljük, és felfújjuk a kereket. Nem ereszt! Kézrázás, integetés, és indulhatunk tovább.

A völgyben még előttünk álló tizenöt kilométert egyre kevesebb lelkesedéssel tesszük meg – még szerencse, hogy időről-időre friss vizű forrásra akadunk. Aztán öt körül végre elérjük az elágazást, és onnan tizenkét kilométeres lejtő következik, egészen a kisvárosig. Fushe-Arrëzben a főtéren bevásárolunk estére, mert hotel errefelé nemigen akad. Amíg én a boltban vagyok, Anitát és Áront körbeveszi húsz helyi bicajos gyerek, akik vidáman ordítanak, össze-vissza száguldoznak, bicajt akarnak cserélni velünk… Üzletet is sikerül kötnünk: egyiküktől veszek egy aránylag új belsőt 500 lekért. Később a város legszéléig követnek minket, és nagyon kell vigyáznunk, hogy ne ütközzünk velük össze.

A város után pár kilométerrel találunk egy táborozásra alkalmas helyet, egyetlen hátránya, hogy egy meredek ösvényen kell leereszkedni hozzá a folyóhoz. A parton széles, füves részen lehet felverni a sátrat, és a közelben nem látni embereket, házakat, így talán nyugodtan lehetünk holnap reggelig. Lassan levonszoljuk a bicajokat a partra, aztán felverjük a sátrat is. Teljesen azért nem lehetünk egyedül, hamarosan kolompolást hallunk, majd megjelenik a két kecskepásztor – anya és lánya, akik a közelben lakhatnak. Köszönnek nekünk, és sokáig kíváncsian néznek minket, mielőtt hazavinnék az állatokat.

Mi berendezkedünk a sátorban, és még sötétedés előtt lemegyünk a folyópartra, hogy megfürödjünk a hosszú nap után. A víz itt már sokkal kevésbé hideg, mint fent a hegyekben volt, de ahhoz éppen eléggé, hogy felfrissítsen. Biztos nem teljesen tiszta, de mi úgy érezzük, minden koszt sikerült lemosnunk magunkról, jöhet tehát a vacsora.

A városban megint virslit vettünk és hagymát, ezért elkezdünk fát gyűjteni. Az újabb meglepetés akkor következik, amikor nyársat szeretnék faragni, ugyanis sehol nem találom a bicskát. Némi gondolkodás után összeáll a kép: legutóbb, amikor a defekt megjavítása után megebédeltünk az út szélén, a kanalakkal együtt a szemetes zsákba kerülhetett, amit persze nem hagytunk ott, hanem magunkkal vittük Fushe Arrëzbe, ott dobtam ki a zöldségesnél. Ez már kicsit sok egy napra, de nincs mit tenni, foggal-körömmel összehozok egy kezdetleges nyársat, aztán elkészül a tűz is, a zöldséget pedig harapjuk hozzá. A vacsora így is nagyon jól esik, Áron alig tud betelni a sült hagymával, és a végén szőlő a desszert. A ráadás a csillagos ég, elképzelhetetlenül sok csillaggal, hiszen a közelben alig van mesterséges fényforrás.

After breakfast we get ready and we are soon on the road again. We buy blueberries from two little girls near a village and then stop at a nice new restaurant for a drink. The real sight of the place is that there are two bear cubs held in a large cage. They are very cute and friendly; Aron and Anita can hardly stop playing with them.

This is where I get the first flat tyre of the day and it takes a long time to repair because the first two times it just won’t stuck. Then I get bad news about my translation that needs to be forwarded to my customer today and when I am about to send a message on my phone, my other tyre goes flat with a loud hiss. This time I am alone as the others have left me behind but have difficulties again. I just cannot make the patch stick to the tyre and in the end I run out of patches altogether. I give it a last try, using the last one once again, and I call Anita and Aron back. We decide to have a bath at the nearby spring, have our lunch by the road and then try to get help from a driver. A bus driver stops in the end and promises to take my tyre back mended but first we check the patch and I can hardly believe my eyes: it finally worked! He helps me put the tyre and the wheel back and then we say goodbye.

The rest of the day we cycle the final twenty kilometres along the valley. It is a gruelling ride but finally we reach the road to Fushe-Arrëz and the last twelve-kilometre section is downhill. Pure joy! In the town we buy food for dinner and try to handle the twenty kids who gather to talk to us. I buy a new tyre from one of them and then we leave because we need to find a quiet place to camp.

We find a nice grassy field by the river and decide to stay there for the night. Later we have some visitors: a mother and her daughter, returning home with their goats and two cows. We have a bath in the river and eat grilled sausages with vegetables.

- English translation below –

július 3.

Kora reggel én elkészítek egy fordítást, utána összeszedjük magunkat, és fél nyolckor már haladunk Shkodra felé, mégpedig nagyon jó sebességgel, mert ez az út kiváló minőségű. Egy óra alatt meg is érkezünk, és kíváncsian várjuk, mennyit változott a város három év alatt. Gyorsan megtaláljuk a felújított főutcát, és azt is örömmel látjuk, hogy újabb régi utcákat szépítettek meg legutóbbi látogatásunk óta. Egy szimpatikus bár teraszán reggelizünk – pilafot (lényegében főtt rizs valamilyen szósszal, ez esetben leginkább hurkára emlékeztető szafttal) és joghurtot. Elintézem az internetes feladataimat, pénzt is váltok, aztán megkeressük a hagyományos fagyizót, ami annak idején annyira tetszett. Szerencsére ez változatlan, és most is árulják azt az erjesztett tejes italt, amit fagyival kell fogyasztani. Persze csak én vállalom be, a többiek maradnak a fagyinál.

Továbbindulunk Shkodrából a főúton, amelyen meglepetésünkre nagyon kicsi a forgalom, és meg sem állunk a Komani-tó legdélibb csücskénél, ahol egy kis bárban iszunk hideg limonádét. Innen egy magasabb rendű úton kell továbbhaladnunk pár kilométeren át, de szerencsére ez sem túl forgalmas. Viszont a hőség egyre nagyobb, így megállunk egy árnyékos helyen sziesztázni. A közeli házból egy idősebb nő észrevesz minket, aztán megjelenik egy nagy üveg hideg vízzel, és addig el sem megy, amíg az egész el nem fogy. Egy óra elteltével indulunk csak tovább, de akkora a hőség, és olyan meredek emelkedő áll előttünk, hogy bemenekülünk egy étterembe, hiszen az ebéd amúgy is esedékes.

Ebéd után már nem tűnik olyan súlyosnak az a hegy, és nemsokára lekanyarodunk a Komani felé vezető kisebb útra – szerencsére aszfaltozott, máskülönben vissza is fordulnánk azonnal. Innen kezdve egész nap a felduzzasztott tó mellett haladunk a völgy oldalán kígyózó úton. Mivel még mindig magasan jár a nap, és a víz is csábító, fürdésre alkalmas helyet próbálunk keresni, és végül egy elhagyott ház mellett találunk egy bővizű forrásra. A tó már nem is érdekel minket, itt ugyanis árnyék van, és meg is fürödhetünk a jéghideg vízben. Csak egy teheneket terelgető nő van a közelben, de látótávolságon kívül. Itt töltjük el a sziesztánk maradék részét, és kipihenten vágunk neki a még hátralévő 30 kilométernek. A pihenésre nagy szükség is volt, mert az út a legmagasabb dombokra is felkapaszkodik, hogy azután a következő völgyhöz leereszkedjen. Ez a hullámvasút eléggé kimerítő tud lenni főleg, ha a biciklit súlyos csomagok húzzák lefelé. Falu sem nagyon van a közelben, csak házak és kertek elszórva mindenfelé. Végül nyolc-kilenc kilométerre a céltól egy kanyarban kis boltot találunk, ahol csokival, keksszel, sörrel és kólával hozzuk helyre magunkat. Már nyolc óra van, amikor továbbindulunk, és a sebességünket ismerve jó esélye van, hogy sötétedés után érünk oda, de szerencsére forgalom szinte egyáltalán nincs – talán két autó óránként. Anitának már fogytán a türelme, és Áron is fárad, de kilenckor megérkezünk Komaniba, és a hotelt is rögtön megtaláljuk. Egy hatalmas épületről van szó, a kis faluhoz képest mindenképpen túlméretezett. Belül aztán további meglepetések várnak: olyan a hely hangulata, mint egy régi SZOT-üdülőé, például a nagyméretű aulában van pingpong-asztal is, a társalgóban biliárdasztal, bárpult, de látszik, hogy legalább húsz éve nem igazán törődnek vele. A gondnok Shrekre emlékeztet minket, és riasztó külseje ellenére nagyon barátságos is. A kertben isteni őszibarack terem, kilószámra esszük. Eldöntjük, hogy két éjszakát maradunk, hogy pihenjünk kicsit. 

július 4.

A második napunk Komaniban. Pihenni maradtunk még egy napot, ennek megfelelően nem történik semmi érdekes. A híd melletti kis étteremben ebédelünk, aztán a tóba is bemerészkedünk (pontosabban csak én), de annyira hideg, hogy nem lehet megmaradni benne. Áron jót játszik az iszappal, mi is beszállunk hidat építeni. Este vacsora a jól bevált helyen, napközben pedig barackevés minden mennyiségben.

július 5. 

A komp reggel tízkor indul a második gát mögül – ugyanis az eddig megismert tó mögött, Komani fölött jó száz méterrel újabb gát emelkedik, itt kezdődik a mintegy harminc kilométer hosszú, második felduzzasztott tó. Az út viszont Komani után már nem folytatódik tovább, tehát az egyetlen lehetőség a továbbjutásra a komp. Ehhez reggeli után fel kell tekernünk a gáthoz, át kell jutnunk egy ötszáz méteres, szinte teljesen sötét alagúton. A komp már bent áll, és hihetetlen módon nem más, mint egy régi busz, amelyet kereszteztek egy hajóval. A busz kormánya mögött ül a kapitány, az üléseken már utasok várakoznak, és meglepetésünkre négy-öt bicikli is áll a fedélzeten. Felpakolják a mieinket is, és ekkor érkezik egy újabb bicajos: egy cseh férfi, aki lihegve közli tört angolsággal az angolul szinte egyáltalán nem értő legénységgel, hogy mindjárt befut még 25 bringás, akik szintén a komppal szeretnének utazni. Rábólintanak, de látható, hogy ez nem fog menni. Felpakolnak tíz-tizenkét biciklit, aztán a kapitány elkezdi vadul nyomni a dudáját, amely hajókürt hangján szól, és hamarosan elindulunk. Azt később sem tudjuk meg, mi lett a többi csehvel.

A hajóút nem véletlenül a környék fő látványossága: a vízzel elárasztott völgyben haladunk bő két órán át, kisebb oldalvölgyekbe lehet betekinteni, a távolban pedig hóval borított hegycsúcsok is látszanak. A fedélzeten a klíma is kitűnő, hűvös szellő fúj egész idő alatt kivéve, amikor időről-időre megállunk egy tanyánál, hogy valaki ki- vagy beszálljon. Hol egy idős nő száll fel három zsák szárított gyógynövénnyel, hol két öltönyös férfi egy erdős hegyoldalnál, ahol közel-távol nem látni házakat. Aztán lassan megérkezünk Fierzë-be, és kiszállunk. Az első két kilométer köves úton vezet, amíg el nem érünk egy kereszteződéshez. Itt találunk egy vegyesboltot, és mivel mára valószínűleg csak a vadkempingezés jöhet szóba – út közben semmilyen jelentősebb település nem lesz – vásárolunk virslit, hagymát, hogy majd nyárson megsüssük. Kenyeret nem kapunk, de internetezni is meg kell még állnunk Fierzë-ben, úgyhogy továbbindulunk. Egy darabon elkísér egy fiatal srác, aki szeretne beszélgetni velünk, de a folyóhoz vezető lejtő tetején elköszön tőlünk, ami érthető, mert legalább 200 métert ereszkedünk rövid idő alatt. Az igazi meglepetés azonban csak ez után következik, mert szokás szerint felfelé kezd kígyózni az út, csak ezúttal legalább tíz kilométeren át tart a tíz százalékos emelkedő. A kilátás egyre szebb, a biciklisek egyre fáradtabbak – nem vagyunk ugyanis egyedül, mert a cseh csapat nagyjából azonos tempóban halad, mint mi. Áront nagyon elismerő pillantásokkal nézik, hiszen több felnőtt is csak tolja felfelé a biciklijét, ahol Áron felteker.

Közben viszont Fierzë-nek nyoma sincs, és egyre inkább úgy tűnik, hogy valahol le kellett volna kanyarodni a városhoz. Mire erre rájövök, addigra viszont már olyan magasan vagyunk, hogy onnan visszafordulni kész őrültség lenne. Három körül aztán belátom, hogy én sem ma, sem holnap nem jutok már internethez, ezért le kell mondanom egy elvállalt fordítást, egyet pedig át kell adnom egy másik fordítónak. Míg ezt intézzük, a csehek elhagynak minket, és beborul az ég. Nemsokára szakad az eső, épp amikor beérkezünk egy kis faluba, és egy csapat gyalogostól megkérdezzük, hol lehetne kenyeret venni. Kiderül, hogy albán zarándokok, egy apáca is van velük. Olaszul tudunk velük kommunikálni, és miután tolmácsolnak nekünk, egy helybeli srác hazafut, majd visszatér nagy szatyor kenyérrel. Ekkor már ömlik az eső, és be is hív minket a házukba. A bicajok a fészerbe kerülnek, mi a nappaliba a szülőkkel és a másik gyerekkel együtt. Nagyon szegényesen élnek, meszeltek a falak, egyszerű kandalló a falban, régi bútorok, még tévé sincs. Azonnal hellyel kínálnak minket, és hoznak törökös kávét, hideg vizet. Próbálunk velük beszélgetni, hol angolul (a fiú tud pár szót), hol albánul. Aztán az asszony elküldi a fiút, aki hamarosan egy tálcával tér vissza, rajta házi kenyér, sajt, kolbász, paradicsom. Kevésszer esett olyan jól az ebéd, mint itt. Az eső lassan eláll, a társalgásból is kifogyunk, elbúcsúzunk. Pénzt semmiképp nem akarnak elfogadni tőlünk, ezért egy csomag szegedi paprikát adunk nekik, amit pont ilyen alkalmakra hoztunk magunkkal.

A nap hátralévő részében tekerünk tovább, hegyre föl, hegyről le. Az idő az esőnek hála sokkal kellemesebb, csak az erőnk van fogytán. Anita szóba elegyedik egy cseh párral, akik Fierzë felé igyekeznek, és megtudja, hogy nagyjából tíz kilométerre van egy kis bár, ahol enni is lehet. Ez hát a célunk, és nyolc kilométer után találunk is egy kis útszéli boltot, pár asztallal és székkel. Ami a legjobb, az út másik oldalán, erdős részen egy kis pihenőt alakítottak ki, ahol egy újabb cseh páros már elkezdte felverni a sátrát. Nem nehéz a döntés, hogy mi is itt maradunk éjszakára. Veszünk még pár konzervet, hideg kólát és sört, Áronnak nyalókát, aztán letáborozunk. A korábban beszerzett virsliket és hagymát megsütjük, jól bevacsorázunk, beszélgetünk egy sort a másik két bringással, és alszunk reggelig.

June 3rd

We leave Koplik quite early and the first 20 kilometres to Shkodra prove to be easy as it is mostly flat and the road is good quality. We have breakfast in the renovated old town and then we try the traditional ice-cream in a little shop we found three years ago. Then we continue south until we reach the Puka-Tirana road. It is getting really hot so we stop at various places to get refreshed and have our lunch in a roadside cafe before turning left on the Komani road. This road leads along the bank of an artificial lake in a dramatic valley. The views are superb but cycling here is really difficult as the road goes like a roller-coaster for thirty kilometres. We stop by a deserted house to have a bath in the water of an ice-cold spring and then ride our bikes all afternoon. We reach Komani around nine as it is getting dark but there is practically no traffic here. We find a hotel in the village, huge compared to place or the number of tourists around here. Inside it reminds me of company resorts of communist times with its spacious halls and faded decor. But the room is clean and comfy and the caretaker is very kind. He treats us with honey-sweet peaches from the garden and I am invited for a glass of raki. We decide to stay for two nights to recover a bit.

June 4th

We start the day with a tasty breakfast in Komani. Then we ride up to the dam and through a pitch dark tunnel to reach the ferry. It is already there, half full of passengers, bicycles and other baggage. It is no ordinary ferry: they ingeniously combined an old bus and some sort of boat and the captain sits behind the original steering wheel! Suddenly a large group of Czech cyclists arrive and the ferry is soon full – half of them actually have to stay in Komani and hope for a second round during the day.

The journey along the lake is a very pleasant one: there is a refreshing breeze and the views are fantastic. Now and then we stop at a group of small houses to drop or pick up someone. Then we arrive at the port of Fierzë and soon we can start pedalling again. We buy some food for the evening in a small shop and descend to the river, only to start cycling up again. However, this time the steep part lasts for a good ten kilometres and we have to stop frequently not only to absorb the view but also to take a rest and drink. The Czech cyclists keep out speed so we see them now and again and they always look at Aron in amazement because some of the men have to push their bikes where he can cycle up.

- English version below -

Előző este úgy tűnt, hogy Anitáék sokkal egyszerűbb megoldást találtak a problémára, és ezért én nem állítottam be az órát 5-re, csak 8-kor keltem fel. Aztán fél óra múlva kopogtatnak, hogy itt van Mikele a faluból, a srác, aki este segített nekem. Kimegyek hozzá, és elmagyarázom, miért nem voltam lent reggel a faluban. Azt mondja, hogy el kell mennünk a pénzért egy bárba, ahol ott lesz a Mitsubisihis srác. Levisznek, és valóban odajön hozzánk nagy vigyorral, majd azt próbálja magyarázni, hogy csak félreértés volt, és ő sem értette, miért adok olyan sok pénzt, de úgy gondolta, biztos tudom, mit csinálok. Aztán sajnálkozik, hogy az egész már nincs is meg, mert benzint kellett vennie, csak 20 ezret tud visszaadni. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de a zsebeit nem kutathatom át. Erre meghív még egy sörre, és megígéri azt is, hogy másnap reggel elvisz minket Shkodráig, ha akarjuk. Bár még maradtunk volna ezen a szép helyen egy napot, elfogadom az ajánlatát, mert innen úgyis csak kocsival tudnánk továbbjutni, így legalább a pénz egy része nem veszett kárba.

Visszamegyek gyalog a házhoz, ahol Anitáék már reggeliznek. Csatlakozom hozzájuk, utána kimosunk pár ruhát, és összeszedtük magunkat, mert azért egy kicsit körül is akartunk nézni a faluban. A közelben van két vízesés, a nagyobbik kicsit messzebb, ezeket én szerettem volna megnézni. A kisebbel kezdjük – ez talán 15 méter magas lehet, alatta kis medencével. Sehol senki, tehát leöltöztünk, és egy órán át élveztük a jéghideg vizet. Én még a vízesés tetejére is felmászom, aztán lefelé majdnem le is zúdulok a kövekkel együtt…

Amikor megszáradunk, lemegyünk a faluba, iszunk egy kólát Mikeléék bárjában, aztán egy másik helyen bőségesen megebédelünk (igazság szerint túlrendeljük magunkat, mint általában). Anitának az evés után már nincs igazán kedve túrázni, ezért szétválunk – csak én indulok el vízesést nézni. Szeretnék a faluban is körülnézni kicsit. Theth a mai napig eléggé el van zárva a külvilágtól. Télen a 3 méteres hó miatt, az év további részében a borzalmas út az oka. Albánia északi részén még helyenként ma is él a vérbosszú hagyománya, ami azt jelenti, hogy egy sérelem miatt családok nemzedékeken át ölik egymást. Ilyenkor az egyetlen menedék a kulla, egy kőből épített torony, amelyben a vérbosszútól tartó rokonok élik életüket hosszú évekig. Bár Thethben ez a szokás már régen kiveszett, itt látható az egyik utolsó kulla. Hosszas bolyongás után vízesést nem találok, de a kőtornyot megnézem, és több pontról is megcsodálhatom a falut. Mivel épp bukik le a nap a hegyek mögé, a fényviszonyok is nagyon jók a fotózáshoz. Aztán gyalogolok vissza a házhoz, és lassan itt a vacsora ideje. A kínálat egyébként elég egyforma errefelé: általában házi sajtot, kenyeret, salátát, húst és sült krumplit lehet enni. A reggeli pedig házi kenyér, sajt, vaj és frissen fejt tej. Ja, és a teához is házi méz jár.

Shortly after I wake up, Mikele is there to pick me up. We go to a bar in the village, where we meet the man from yesterday. He reluctantly admits that he took ten times more money from us but says he doesn’t have all of it. He gives back 20 thousand but promises to take us to Shkoder at 5 next morning.

We spend the rest of the day trying to see as much as possible of Theth. This village can boast with breathtaking surroundings. It feels like being somewhere in the Alps – no wonder these mountains are called the Albanian Alps. First we check out the small waterfall that we can have all for ourselves. We have a bath in the small pond though the water is freezing at first. We walk to the village church and then I alone take a short stroll around the village, taking advantage of the great light conditions of the evening. The dinner is really delicious: we get bean soup, boiled meat, salad and home-made yoghurt.

Kijutunk Thethből - július 2. hétfő

Reggel a megbeszélteknek megfelelően felkelünk fél 5-kor, és összepakolom, amit este még nem raktam a táskákba. Anita nem hajlandó lejönni a kapuhoz, nem bízik a srácban. Én viszont nem akarom véletlenül sem elszalasztani, ezért 5-kor kint vagyok az út mellett. Fél hatkor belátom, hogy ismét átvert minket, visszamegyek hát aludni még egyet. Végül hét körül kelünk fel, aztán megreggelizünk. A háziak nagyon sajnálják a történteket, a reggeli is ingyen van ma. Nekik sincs ötletük, hogy mit tehetnénk, mert csak délután járnak buszok Koplik felé. Áron egészen összebarátkozik egy kislánnyal, és a kezdeti nehézségek után nagy nevetésekkel játszanak együtt. Én lemegyek a faluba, hogy megkérdezzem Mikelét, hogyan juthatnánk vissza legalább Bogë-ig, ahol véget ért az aszfaltozott út. Csodálkozik, amikor meglát, az pedig teljesen megdöbbenti, hogy a Mitsubishis hazudott nekünk. Szerinte délig nemigen lesz busz, de megígéri, hogy ha arra alkalmas autó indul visszafelé, foglal nekünk három helyet, és megkéri őket, hogy vegyenek fel minket a szállásunknál.

Ezután nem sok értelmét látom, hogy a bárban ücsörögjek, visszaindulok inkább. Ekkor derül ki, hogy lefelé sikerült összeszednem egy defektet, így tolhatom fel a biciklit. Egy órát eltöltök a gumijavítással, és a másik két biciklit is kicsit helyrepofozom, utána várunk tovább. Óránként talán kétszer jön egy autó, ilyenkor kimegyek az úthoz, de persze egyik sem üres. Végül úgy döntünk dél körül, hogy mind a hárman lesétálunk a faluba, legalább addig nem unatkozunk. Útközben egy terepjárót megállítunk, egy tiranai család jön Thethbe vakációzni. Ők érthető módon nem szeretnék még egyszer megtenni ezt az utat a kedvünkért, de nagyon segítőkészek, és levisznek a faluba. Megtudjuk, hogy 2-kor indul egy busz, addig várunk a bárban és a folyóparton, Anitáék pedig meg is ebédelnek.

A busz kis késéssel elindul, a sofőr szerencsére óvatosan vezet, ami ezen az úton lényeges szempont. Útközben felpakoljuk a bicikliket és a csomagokat, és a vendéglátó család részletesen megtárgyalja az esetünket a sofőrrel és az albán utasokkal is – mindenki fel van háborodva. Egy óra alatt érünk a hágó tetejére, ahol egy fotózás is belefér, aztán újabb egy óra lefelé az út Bogë-ig. Egy kólára megállunk a korábban már megismert étteremnél, aztán továbbindulunk, és fél hétkor megérkezünk Koplikba a hotel elé. A gondnok széles vigyorral fogad minket, megkapjuk ugyanazt a szobát – azóta sem takarították ki, hogy három napja itt aludtunk, és a vécé sem működik, de az ára továbbra is nagyon vonzó. Kisebb javításokat még végzek a bicajokon, aztán besétálunk a városba, és megvacsorázunk. A hotelben betermelünk egy görögdinnyét, aztán alvás.

As agreed, we wake up at 4.30 in the morning and I go down to the gate to wait for the car. Anita doesn’t really believe the man will be coming and stays in bed. She is right: I go back to our room after waiting half an hour in vain. In the end we get up around seven and have breakfast – we get it free of charge as our hosts are very sympathetic. Then Aron plays with a local girl, Anita lies in the shade and I cycle down to the village to ask for some information. Mikele says buses won’t leave before noon and that he will reserve 3 seats for us so I return and after repairing the bikes I join Anita doing nothing. Finally, we have enough of this and walk to the village together. We find out that the first bus will leave around 2 p.m. so we wait by the river. The trip takes one hour to the pass and another one to Bogë, where we stop for a drink, and then arrive in Koplik at 6.30. We stay at the same hotel and have dinner at the same restaurant as a few days before. 

- English version below -

A nappali nagy meleg miatt úgy döntöttünk, hogy kora reggel indulunk el, délelőtt tekerünk pár órát, aztán hosszú szieszta után délután jöhet a napi táv második fele. Ennek megfelelően 8-kor már úton vagyunk, de már most is nagy a meleg, főleg az első pár kilométeren, amikor a síkságon haladunk egyenletesen felfelé, és árnyék sehol. Anita nagyon nehezen bírja, főleg mert szinte semmit nem ettünk, ezért egy óra után megállunk egy elhagyatott ház mellett, és megreggelizünk. Utána is nagyon lassan fogynak a kilométerek, az út végig emelkedik, és egyre nagyobb a hőség. Időnként megállunk egy fa árnyékában pihenni és vizet inni – egy kis faluban vettünk egy üveg teljesen fagyott vizet, ez órákig kitart. Végül is megszakításokkal fél egyig tekerünk, ekkor érünk a Bogë nevű faluba, ahol véget ér az aszfaltút. Itt először megebédelünk egy bárban, aztán elindulunk a köves úton, hogy keressünk egy helyet a hosszabb pihenőre. A köves út borzalmas minőségű, alig lehet rajta felfelé haladni. Egy kilométer után megállunk a falu másik végén álló étteremnél, és ott is maradunk 4-ig a napernyő árnyékában.

Bogë-tól az út először felvezet egy 1600 feletti hágóra, majd onnan le egy másik völgybe, ahol a mai túra célpontja, Theth található. Ez a falu ma a gyalogtúrázók központja, az Albán Alpok szívében. A hágóig 15 km az út, és onnan lefelé még ugyanennyi. Ez normális úton nem is lenne olyan sok, de ez az út még a terepjáróknak is gondod okoz időnként, hát még az egykerék-meghajtású bringáknak. Körülbelül három kilométert teszünk meg iszonyú lassúsággal, amikor Anita megunja, és leint egy autót. Egy fiatal srác vezeti, és beleegyezik, hogy elvisz minket Thethbe a bicajokkal együtt 20 euróért. Felpakoljuk a cuccokat a platóra, és elindulunk.

Az autóból látjuk, hogy ezt a hegyet magunk biztosan nem másztuk volna meg egy nap alatt, hiszen még így is egy órán át megyünk felfelé. Közben a biciklik hátul össze-vissza zötyögnek, többször meg is kell állni, hogy megigazítsam őket, mert a sofőrünk nem hajlandó óvatosabban vezetni. Aggódom, hogy mi lesz, ha lefelé még vadabban megyünk, ezért úgy döntök, hogy a hágón kiszállunk, és onnan már valahogy csak lejutunk. Leszedjük a három bicajt, amelyeken kisebb sérülések egyből láthatók – Áron panaszkodik is, hogy a szép zöld festés megsérült az övén – és a srác kéri a pénzt. Nincs húsz eurósunk, ezért mondom neki, hogy lekben fizetünk. Ő a telefonján beírja, hogy 30 lesz, én pedig csak arra figyelek, hogy az árfolyam miatt nem lehet annyi, csak 27, majd leszámolok neki 27 ezer leket. A kocsi elhajt, mi összeszedjük magunkat – némi centrírozás, váltóigazítás, csomagok elrendezése – és készítünk néhány fotót a hegyekről. Aztán elindulunk lefelé, és Anita ekkor kérdezi meg, hogy mennyit is fizettem, én pedig rádöbbenek, hogy egy nullával többet… Az albánoknak az a zavaró szokásuk van, hogy gyakran egy nullával többet használnak a beszédben (például a 20-ra azt mondják, hogy 200), ami persze félreértésekhez vezethet. Szóval csak 2700-at kellett volna, ő meg persze nem szólt, csak eltette a pénzt. Egyheti pénzünkről van szó, végig azon törjük a fejünket, hogy lehetne esetleg visszaszerezni. Arra jutunk, hogy a srác valószínűleg még Thethben lesz, és akkor mindent felkutatunk utána.

De előbb ehhez még le kell jutnunk a hegyről, ami több mint 2 óránkba telik a nagyrészt szinte járhatatlan úton. Végül még mindig elég magasan a falu felett egy kempingnél Anita úgy dönt, ő innen tovább nem megy. Lepakolok a biciklimről, hogy én azért még megpróbálom megkeresni a piros Mitsubishit. Mire a csomagokat beviszem az udvarra, Anita már egy fiatal albánnak magyarázza a történteket, és többen figyelmesen hallgatják. Úgy döntünk, hogy amíg ők megpróbálnak telefonálgatni, addig én lemegyek a faluba körülnézni. Még jó negyedóra lefelé az út, de csomagok nélkül határozottan egyszerűbb. Mire leérek, már majdnem besötétedett, de körbejárom a pár utcát, benézek mindenhova, de azt az autót sehol nem látom. Már visszafelé indulnék, amikor még azért megkérdezek két fiút, nem látták-e a kocsit. Ők nem tudnak angolul, de egyik ismerősük igen, neki magyarázom el, mi történt. Fel van háborodva, és amikor részletesen leírom a sofőrt és az autót, eszébe jut, hogy látta délután, és azt is tudja, hova ment. Nagybátyja felajánlja az autóját, én pedig azt mondom nekik, ha visszaszerezzük az egész pénzt, azt a húsz eurót ők kapják, amit a fuvarért fizettem ki.

Beülünk, és jó negyedórát zötykölődünk a még a korábbinál is durvább úton. Közben a fiú elmagyarázza, hogy egy nagyon befolyásos tiranai férfi házához megyünk, ahol szülinapi bulit tartanak. Közben előkerül a rakis üveg is, megkínálnak albán pálinkával. A gazdag férfi végighallgatja a történetet, aztán megígéri, hogy intézkedik, csak várjunk kicsit. Pár perc után visszajön, és azt mondja, hogy az illető még nem ment vissza Tiranába, egy ismerőse ott is van a buliban, és egyébként is majd ő elintézi, hogy a pénz visszakerüljön hozzám. Másnap reggel menjünk vissza, és addigra elrendezi a dolgot.

Visszaautózunk a faluba, itt én kiszállok, és elindulok a sötétben felfelé a kempinghez, remélve, hogy nem tévedek el. Közben a fékpofák alá került kavicsok miatt mindkét féket ki kell iktatnom – ez felfelé nem olyan nagy gond – és a váltó is rakoncátlankodik, a sötétben még azt is igazgathatom. Aztán egy kanyarban elemlámpa fényét pillantom meg: kiderül, hogy egy férfi jön lefelé egy rendőrrel, akik már engem kerestek. A férfi olaszul magyarázza, hogy Anitáék jól vannak, ők is kerestek korábban, de már alszanak. Nemsokára megérkezünk a szállásunkhoz. Anitáék lerohannak, Áron nagyon örül nekem, mert már azt hitte, hogy teljesen elvesztem. A vacsorám vár rám, leülök enni, addig Anita elmeséli, hogy velük mi történt.

Amikor én elindultam, ő az angolul elmagyarázta a történteket, a szállásadóink pedig egyetértettek vele, hogy ennyi pénzt nem lett volna szabad csak úgy elvennie. Felhívták a helyi rendőrt is, aki hamarosan megjelent, és két telefon után már tudták azt is, hogy kiről van szó. Ők is megtudták tehát, hogy a gazdag tiranai bulijára jött, és úgy gondolták, talán egy bárban lehet. Elindult hát Anita, Áron és a rendőr a faluba, de mint kiderült rendőrautóra nem futotta, tehát gyalog. Ekkor már volt legalább 10 óra, Anitáék sem ettek semmit, és miután pár száz métert megtettek lefelé a meredek, sáros ösvényeken, közölték a rendőrrel – kézzel-lábbal – hogy ők inkább visszamennek, mert ennek semmi értelme. Ekkor jelent meg motoron a házunk tulajdonosa, aki a faluban járt utána a dolgoknak, és aki elmondta, hogy megvan az illető, és holnap reggelre a pénz is meglesz, sőt ott lesz az asztalon a házunkban. Anitáék visszamentek hát a házhoz, megvacsoráztak, és mivel még mindig nem voltam sehol, éjfél körül lefeküdtek aludni, de Áron nagyon aggódott értem, és aludni sem akart. Ekkor érkeztem meg én.

A háziak vártak a vacsorával, és miközben tömtem magamba az ételt, Anita elmesélte a fentieket, majd én is a magam történetét. Reménykedtünk, hogy az adott szó errefelé még tényleg ér valamit, és gyorsan lefeküdtünk aludni.

Because of the hot weather, we decided to start cycling early in the morning, then take a longer siesta and cycle again for a few hours in the afternoon. The first ten kilometres are terribly difficult as it is already hot at 8 and the road ascends steadily. We stop for breakfast and then a number of times just to drink some cold water in the shade. We reach Bogë, a tiny village at the end of the asphalt road, around 1 p.m. and take a long break. Some people warn us that the road to Theth is very bad but we trust ourselves and think that we can do 30 kilometres anyhow.

Well, the road is horribly bad and it is simply impossible to ride the bikes with all the bags. In the end Anita has enough and hitches a jeep. The driver, a young man, agrees to take us to Theth for 20 euros and we accept the price. He drives recklessly and we have to stop several times to check the bikes. Arriving on the pass, I decide to continue on the bicycles , thinking that the descent cannot be so bad. At this moment I make a huge mistake: instead of 2700 lek, I give him 27000, confused as Albanians often add a zero when they talk about money. He takes it without a word and we only realise the problem a few minutes later. Then we try to reach the village as fast as possible but the 16 km journey still takes 2.5 hours. By the time we get there, it is getting late and we stop at a guesthouse. While Anita explains our story to the hosts, I go down to the village proper, where I also find someone who speaks good enough English to understand what happened. Anita even involves the local police and we both find out where the man went. The locals are upset as they feel this man has damaged the reputation of their community. We both get the promise that the next day we will get the money back and I return to the house around midnight. We share our experiences while I have dinner and then we go to bed. 

- English version below - 

Az első 400 km az autópályák miatt gyorsan megvolt. Pesten még megálltunk enni valamit, utána Pécs felé jutottunk el a horvát határhoz. Egészen addig Anita vezetett, utána én egy rövidebb szakasztól eltekintve én. Horvátországban még jó utakon haladtunk tovább, aztán átléptünk Bosznia területére. Kicsit féltem, hogy az autó biztosítását nem fogadják el, de nem volt semmi probléma, és a GPS-nek hála a térképpel sem kellett vacakolni. Éjfél után már nekem is kicsit lankadt a figyelmem, amikor egy rendőr állított le elemlámpájával. Sajnos nem rutinellenőrzésről volt szó, egy 40-es tábla kerülte el a figyelmemet. A bírság 50 euró, amit fájó szívvel adtam oda neki, hiszen csaknem kétnapi költségvetésünkről volt szó. Papírt viszont nem adott hozzá, én pedig utolsó lehetőségként ebbe kapaszkodtam bele, kérdeztem, hogy hol az igazolás. A rendőr próbált valamit magarázni bíróságról és magasabb összegekről, de mindig visszakanyarodtam oda, hogy hol a papír. A végén a másik rendőr kiszállt, diszkréten odaállt mellém, megkérdezte, honnan jöttünk, majd intett, hogy menjünk. Nagy örömömben én egy 20-ast azért odaadtam nekik, Anita szerint nem vagyok normális. Így utólag szerintem sem. Hajnal felé egyre keskenyebbek lettek az utak, majd egy kisvárosban újból leállított egy rendőr. Ő 100 euróról kezdte, de vele már határozottabb voltam, és némi vitatkozás és jelbeszéd után elengedett fizetés nélkül. Bosznia 50 km gyönyörű, de rendkívül szűk és rossz minőségű útszakasszal búcsúzott el tőlünk – nem volt szélesebb az egész, mint a Bükkben az erdészeti utak, csak helyenként aszfalt sem volt. Montenegróban megszámlálhatatlan alagúton keresztül és fantasztikus hegyi tájon át jutottunk el Podgoricába. Tibor, aki vállalta autónk elszállásolását, 10 perc alatt értünk jött, és rövid bemutatkozás után már városszéli bérelt házánál voltunk, ahol a két méretes garázs egyike tényleg üresen állt. A ház maga pedig minden várakozásunkat felülmúlta: rendkívül ízlésesen berendezett, hatalmas nappali, egészen rendhagyó színösszeállítással. Jól jön a jeges víz és a zuhany is, aztán Tibor visszamegy a munkahelyére, Áron rohangászik, Anita alszik, én pedig elkezdem összerakni a bicajokat. Ákos telefonál, hogy nemsokára odaérnek Podgoricába, aznap ért véget ugyanis az egyhetes tengerparti nyaralásuk. Félóra múlva meg is jelennek, de én még legalább másfél órán át szerelek, majd pakolok. Anitának sehogy nem fűlik a foga a biciklizéshez – legszívesebben maradna éjszakára is, ahogy Tibor kedvesen felajánlotta – ezért elmegyünk együtt a városba, és egy pizzériában megebédelünk. Utána Ákosék elindulnak Prishtinába, mi pedig utánuk kicsit lassabban Shkoder irányában.

A délután fél ötös indulás miatt nyilvánvaló, hogy ma már nem jutunk sokáig, ráadásul az elején többször meg is kell állnunk, kisebb-nagyobb technikai problémák miatt. A legsúlyosabb, hogy Anita pedáljának a hajtókarja mintha kicsit kotyogna. Természetesen ennek most kell kiderülnie… Beolajozom, és bízom benne, hogy ezt a túrát még valahogy kibírja.

Aztán összeszedjük magunkat, és egész jó tempóban haladunk az albán határ felé. Az út kiváló minőségű, a forgalom sem túl nagy. Egy kisvárosban feltöltjük még az élelmiszerkészletünket, és meg sem állunk Albániáig. Innen már köves szakaszok is előfordulnak, és a fáradtság is lassan erőt vesz rajtunk, különösen az utolsó tíz kilométeres szakaszon. Alig várjuk már, hogy Koplikba érjünk, ahol állítólag van hotel. A tájjal vigasztalódhatunk: mellettünk a Shkodrai-tó, a nap pedig most bukik le a mögötte sorakozó hegyeknél. Albániába átérve egyébként nem csak az út minősége változott meg: addig legfeljebb néhányan néztek meg minket, itt viszont szinte mindenki integet, köszön, taxiból, buszból kihajolva bíztatnak minket.

Koplikban keressük a hotelt, amikor megáll előttünk egy terepjáró, és egy fiatal férfi kérdezi meg angolul, hogy mit keresünk. Elvezetnek a hotelhez, és a recepcióssal is beszél helyettem. Felmerül bennünk, hogy – afrikai, ázsiai szokásnak megfelelően – jutalékot kap utánunk, de épp ellenkezőleg, ő alkudja le nekünk az árat. Ugyanis ő a város papja, akit láthatólag mindenki ismer. A hotel viszont így is drága nekünk (30 euró), ezért elvisznek kocsival a másik szállodához. A kétágyas, fürdőszobás szoba itt a pap révén csak 10 euró, tévével és légkondival – azt hiszem, ennél nem lehetne olcsóbb.

Zuhanyzás után besétálunk a városközpontba, és találunk egy jó kis éttermet, de előtte még összevásárolunk pár finomságot (csokit, gyümölcslét, kakaót) egy boltban. Este 11-kor hullafáradtan esünk be az ágyba.

The journey from Miskolc to Croatia was easy without any problems. Then I started driving as Anita felt tired and we crossed the Bosnian border. During the night I was stopped by policemen twice and on both occasions they wanted to fine me for speeding. In Bosnia there are totally illogical speed limits, I guess only to make it possible to collect money from motorists. But these policemen were only trying to fill their pockets. First I paid a little after some bargaining but the second time I wouldn’t and in the end they let us go.

Arriving in Podgorica, I phoned the man who offered his garage for us on CoachSurfing. Tibor soon appeared and took us to his beautiful rented house. I started to put the bikes together and pack in. Then my brother arrived with his girlfriend and we had lunch together before they left for Kosovo. We also started our cycling tour, heading to the Albanian border. We arrived in the small town of Koplik after 8 and the local priest helped us find an affordable room in a hotel. We had dinner in town and went to bed as soon as we could.

Hosszú tervezgetés és sok bizonytalanság után – egy ideig az is kétséges volt, hogy idén össze tudjuk hozni – ma este végre elindultunk az albániai kerékpártúrára. Szokás szerint nem kerítettünk túl nagy feneket a készülődésnek, előző este még a barátokkal is sikerült találkozni, így is időben elindulhattunk. Persze nem lehetett megúszni a hosszú listák írogatását, több kör bevásárlást (mindig elfelejtettünk valamit) és a legalább nyolc óra bicikliszerelést, de azt hiszem, most minden a helyén van (félig szétszedve a kocsi hátuljában).

A bizonytalanság egyik oka az volt, hogy a legideálisabb kiindulási pontnak a montenegrói Podgoricát tartottam, viszont Ákos öcsém Koszovóban dolgozik. A legkényelmesebb autóval utazni, de akkor meg kellett volna kérnem, hogy Podgoricáig vigyen el minket az összes cuccunkkal. Csakhogy ő most éppen a montenegrói tengerparton sütteti a hasát, így ez az opció kiesett. Mehettünk volna még vonattal is, kora reggeli podgoricai érkezéssel ideális lehetett volna, ha a szerb vasút ismerné a kerékpár fogalmát. Más utazók beszámolói alapján nem tűnt feltétlenül jó ötletnek, hogy három felpakolt bicajjal kezdjünk el alkudozni a kalauzokkal. Aztán tényleg az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy a CouchSurfingen megkérdezzek egy-két embert, nem hagyhatnánk-e a háza előtt a kocsit egy hónapra. Tegnap délután egy kint élő magyar srác visszaválaszolt, hogy a két garázsa közül az egyik üresen áll, és ha kell, akár kulcsot is ad hozzá. Ezzel eldőlt a kérdés, és ha minden jól megy, holnap reggel megérkezünk.

A reggeli program nekem megint minimum egy óra szerelés lesz, de utána csak 50 kilométer fog már elválasztani minket az albán határtól!

Finally we are on our way to Albania to start our four-week cycling tour! We are now on our way to Podgorica, Montenegro, where we will leave the car in a Hungarian guy's extra garage - incredible, isn't it? The original plan was to visit my brother first in Kosovo as he works there but it turned out that he's spending his holiday on the beach this very week. Another option was the train but there were a lot of uncertainties so in the end we opted for the car.

Tomorrow we should be arriving in the morning. Then I'll have to put the bikes together and mount the panniers and bags and then we can head to the Albanian border, which is just 50 km from the Montenegrin capital!