Hat láb, hat kerék

Az autó még mindig Podgoricában vár ránk, ezért Ákost megkértem, hogy vigyen el addig, én pedig elhozom Barba. Reggel 6 órát beszéltünk meg, és nem kis meglepetésemre pontosan meg is jelenik a parkolóban, a késő esti lefekvés ellenére. Egy óra alatt Podgoricába érünk, és szerencsére még Tibor is otthon van, így meg tudom neki még egyszer személyesen is köszönni a kedvességét.

Podgoricába visszaérve foglalkozom még a bloggal kicsit, mert az utóbbi napokban eléggé lemaradtam, aztán felkeltem a többieket, és amíg ők is elkészülnek, addig én szétszerelem a bicikliket, és mindent bepakolok a Fordba. Ákosék hotelja közelében parkolni is tudunk, úgyhogy dél körül már velük együtt a tengerparton vagyunk, Áron szerint ez a „bónusz tengerpart”.

A víz ugyan eszméletlenül hideg, de mert a napon – és még a napernyő alatt is – tombol a kánikula, jó érzés időről-időre lehűteni magunkat. Egészen délután négyig maradunk, amikor Ákossal visszavitetjük magunkat az autónkhoz, és öt körül el is indulunk Porgoricán át a bosnyák határ felé.

Útközben még megállunk egy szupermarketnél, hogy némi ennivalót vegyünk az útra. Összeszedjük a szendvicsre valókat. Errefelé az út mellett úgy árulják a dinnyét, hogy zuhannyal locsolják. Amúgy is nehezen tudunk a dinnyének ellenállni, így pedig végképp nem. Veszünk hát egy nyolckilósat, és egy pihenőnél mind megesszük.

Bosznia felé magas hegyek között vezet az út, amely a határ másik oldalán már egész keskeny. A táj gyönyörű – sajnos pont akkor sötétedik be, mire mi odaérünk. Rajtunk kívül ráadásul a vihar is megérkezik, és a határtól másnap délelőttig szinte folyamatosan mennydörög és villámlik. Már-már a hátunk mögött hagynánk, de vacsorázni meg kell állnunk. Egy kedves kis étteremre esik a választásunk a semmi közepén, és a grillezett csirke salátával és sült krumplival nem is okoz csalódást. Viszont mire végzünk, a vihar ismét tombol, és pár óra múlva meg is állunk egy ház mellett, mert én attól félek, hogy villám csap a kocsiba, Anita pedig a meredek sziklafalakról lezúduló, emberfejnyi kövektől tart.

Kétszer két óra alvás után indulunk csak tovább hajnalban, amikor már csak az eső esik rendületlenül. A zord időjárásnak egy előnye azért van: az amúgy is festői táj a gomolygó párától még megkapóbb, nem is tudom megállni, hogy egy kis falut le ne fotózzak.

Horvátországon aztán különösebb esemény nélkül jutunk át, és Pécs után nem sokkal ráhajtunk az autópályára, hogy délután öt körül kimerülten megérkezzünk Miskolcra.

Egy kis statisztika:

Albániáról:

Utak minősége: általában másodrendű úttól felfelé jól biciklizhetők az utak, csak túl szorosan követik a domborzatot:)

Forgalom: Az északi hegyekben alig volt forgalom, és délen a tengerparton is elviselhető. Kivételt Tirana és környéke képez, ott kaotikus állapotok uralkodnak. Az albán autósok szinte mindig odafigyeltek ránk, dudálással jelezték, hogy közelednek (ez alól a kivételt ismét a nagyvárosok, Tirana és Vlore képezték.)

Biztonság: a bicikliket az első pár nap után nem zártuk, nyugodtan kint hagyhattuk az étterem előtt. Tirana állítólag nem annyira biztonságos, ezt mi nem tapasztaltuk. Egész úton mindössze kétszer volt problémánk a helyiekkel, másrészt viszont számtalan alkalommal találkoztunk kedves, segítőkész albánokkal és görögökkel is.

Árak:

Homeward bound – 23-24^th July

The car was still parked in Podgorica so I asked my brother to take me there in his car. We agreed on 6 a.m. and to my great surprise he was there in time, although we all went to bed really late yesterday. We arrive at Tibor’s house before 7.30 so I can find him there before going to work and I can thank him once again for his kindness.

Back in Bar, I work a bit on the blog and then wake up the others. While they are having breakfast, I pack in and dissemble the bikes to be able to load everything in the car. Then we join my brother and his friends on the beach – Áron calls this the “bonus beach”.  The water is terribly cold but we still enjoy it a lot. It is so hot outside that it is refreshing to cool ourselves down from time to time. We stay there until about four and then I ask my brother to take us back to our car and shortly we are on our way home.

Near Podgorica, we stop at a supermarket to buy something to eat on the way and later a large watermelon from a street seller. The road to Bosnia leads through high mountains and we soon find ourselves in an enormous thunderstorm. It rains like hell and thunderbolts strike down every few seconds. We almost leave it all behind us but need to stop at a friendly rural restaurant for dinner so when we get back into the car the storm is at its worst again. We press on for an hour or so but I am scared that lightning may strike us and Anita is afraid of the huge pieces of rock falling from the mountains so in the end we stop beside a house and sleep for a few hours.

It still rains early in the morning but visibility is back to normal and by the time we leave the mountains the sun also comes out. We cross Croatia without any problems and in Hungary we use the motorway so we arrive in Miskolc around 5 p.m.

Fast facts:

About Albania:

Quality of roads: in general, secondary and higher category roads are well-suited for cycling, only they follow the terrain too faithfully:)

Traffic: There was hardly any traffic in the mountains in the North and it was also OK along the southern coast. The exception was Tirana and its surroundings, where the situation was chaotic. Albanian drivers were almost always careful with us and they signalled their approach by sounding their horn (again, the exception was the traffic in large cities, especially Tirana and Vlore.)

Safety: We stopped locking our bikes after the first few days and we could leave everything outside restaurants without any problem. Tirana is said to be less safe but we never experienced this. We only had problems with locals twice during the whole trip but we met helpful Albanians and Greeks on countless occasions.

Prices:

Tiranában a forgalom enyhén szólva is kaotikus, és ugyanez elmondható a városból kivezető utakra is, ezért az ötven kilométerre lévő Laçig még minibusszal szeretnénk eljutni. Onnan elvileg egy nap alatt elérhető Shkodra, ahonnan Montenegró csak egy óra biciklivel.

A tegnapi cukrászdában reggelizünk, aztán megkeressük, honnan indulnak a kisbuszok (itt marsrutkának is nevezik őket). Fel vagyok készülve egy újabb vad alkudozásra, de rögtön az első sofőr elfogadható árat mond, úgyhogy bepakolunk, és megyünk is. Még azt sem várja meg, hogy teljesen megteljen a kocsi, pedig ez itt a bevett szokás. Előre ültet minket a vezetőülés mellé, és kiderül, hogy egész jól beszél angolul. A kilencvenes évek végétől hét évig élt és dolgozott Angliában teljesen illegálisan (még útlevele sem volt), mégpedig egy repülőgép motorokat gyártó cégnél. Az albániai helyzetről lesújtó a véleménye, legszívesebben holnap külföldre távozna megint.

Elmondásából az derül ki, hogy itt lényegében azok a kaotikus állapotok maradtak fenn máig, amelyek a rendszerváltás után a legtöbb volt szocialista országra jellemzőek voltak. A szabályozás véletlenszerű, teljesen logikátlan, engedély nélkül építkezik a fél ország, munkahelyek alig vannak. Mérnökök, tanárok ma piacozással vagy éppen taxizással próbálnak megélni. A fizetések a magyarországiaknál is rosszabbak, miközben az árak közelítik a nyugat-európai szintet. Jövőt pedig egyáltalán nem lát ebben az országban, és a politikusokat okolja.

Egy óra elteltével érünk Laçba, és a sofőr közli velünk, hogy mindjárt mehetünk ebédelni, de előbb még sörözünk egyet vele. Ilyen sem történt még: a taxisofőr meghív minket egy italra! Folytatjuk a beszélgetést, családról, utazásról, mindenféléről, és a végén természetesen megkapja a negyedik, utolsó csomag szegedi paprikát, amiket pont az ilyen helyzetekre hoztunk magunkkal. Ebéd egy pizzériában – még marad is, azt dobozban visszük magunkkal - és három körül elindulunk Lezhe felé.

Az első pár kilométer már ismerős, hiszen amikor a hegyekből jöttünk dél felé, erre jöttünk. A Drin folyón átkelve megint megállunk a hangulatos kis büfénél, majd haladunk tovább a nagy melegben. Hosszú idő után ismét találkozunk egy hozzánk hasonló biciklis túrázóval. Ötven körüli olasz férfi, ő most indul dél felé. Ellátjuk pár hasznos tanáccsal, Áron készít rólunk néhány képet, aztán mindenki megy tovább a maga útján.

Néha megállunk vizet inni, vagy szilvát szedünk, és négyre meg is érkezünk Lezhe-be, egy közepes méretű, egész csinos városba. Tiranában rákaptunk az albán sütikre, ezért itt is felkeresünk egy cukrászdát, kóválygunk kicsit, de végül megtaláljuk a kinézett utat, amely a főutat elkerülve, kis falvak között vezet Shkodra felé.

Jól választottunk, ez az út éppen eléggé dimbes-dombos ahhoz, hogy ne legyen unalmas, kis falvak, erdős részek és gyümölcsösök között kanyarog. Elvileg eljuthatnánk estig akár Shkodráig is, de az egyik falu szélén meglátunk egy feliratot: étterem működik a hatalmas birtokon, és a „Slow Food” mozgalom tagja. Az ízlésesen kialakított ház körül füves teraszok, játszótér látható, és bennem felmerül egy ötlet. Visszafordulunk, és feltekerünk a parkolóba. Az étteremben két fiatal pincér éppen tétlenül üldögél, és rögtön kedvesen foglalkozni kezdenek velünk. Leülünk egy árnyékos asztalhoz a fák között, a pincér pedig olaszul elmagyarázza nekünk az étterem szemléletének lényegét. Amellett, hogy a gyorsételekkel ellentétben itt a minőségi alapanyagok és a hagyományos elkészítési módok jellemzőek, a legfontosabb szempont, hogy kizárólag helyi és a régióban készült élelmiszereket használnak. Itt például a szomszédos faluban termelt vörösbort és olivaolajat, helyi juhsajtot, húsokat, zöldségeket szolgálnak fel. Megnézzük az étlapot, és a pincér próbálja elmagyarázni, mi mit jelent. Az árak átlagos magyar étteremnek felelnek meg, csak a színvonal sokkal magasabb. Mi viszont kicsit olcsóbb ételekhez vagyunk itt hozzászokva, ezért rendelés előtt előállok a kérdésemmel: hol lehetne a közelben sátorozni? Nyilvánvaló, hogy errefelé, ahol turista alig jár, nincs kemping, de a pincérek pont azt teszik, amiben bíztam. Rövid tanakodás után felhívják a tulajt, akinek semmi kifogása az ellen, hogy a birtokán aludjunk. Ezután nyugodtan rendelhetünk szinte bármit, és a választásunk végül a sült kecskegidára esik, az előételt illetően pedig a pincér azt mondja, arról majd ő gondoskodik.

Kezdésnek kapunk az itteni somfák gyümölcséből készített somlikőrt és jéghideg forrásvizet. Pár perc múlva aztán érkeznek az előételek: szendvicsek olívakrémmel, paradicsommal és sült hagymával, házi sajt kétféle, réteshez hasonló tésztával, savanyú salátát, sajtkrémmel töltött tökvirág rántva, grillezett padlizsán. Már ezzel is alig bírunk, de hamarosan jön a főfogás is, az omlós kecskehús kreatívan elkészített sült krumplival. Mindehhez fél litert kapunk a helyi vörösborból, és a végére mozdulni is alig bírunk, de szinte minden elfogyott.

A vacsora végén megjelenik egy fiatal férfi, aki angolul érdeklődik, hogyan ízlett a főztjük. Kiderül, hogy ő a tulajdonos, aki ezután maga is részletesen ismerteti velünk a slow food lényegét, és arra bíztat minket, hogy otthon mi is nyissunk ilyen éttermetJ

Amikor már tudunk megint járni, keresünk és találunk is egy jó kis sátorhelyet a szőlőtőkék mellett. A parkoló ugyan a közelben van, de senki nem gondolná, hogy valaki itt kempingezik, így zavartalanul letelepedhetünk.

Másnap reggel én már ötkor felkelek, mert Anita tegnap még azt hangoztatta, jó lenne megint 5 körül elindulni. Persze hajnalban már másképp gondolja, de legalább jut megint egy kis időm a fordításommal foglalkozni. Hétkor gurulunk ki a birtok kapuján, és haladunk tovább Shkodra felé. Egy gond van csak, nincs reggelink. A tegnapi pizzát ugyanis valahogy leejtettem este a bicikliről, és a fűben találjuk meg, tucatnyi hangyával… Azért eltesszük (csak a pizzát, a hangyákat nem), ki tudja, mikor jutunk legközelebb ételhez. Félóra múlva győz is az éhség, és jól esik a hideg pizza a langyos vízzel egy híd korlátján.

Shkodrától tíz kilométerre délre kiérünk a Puke-ba tartó útra, ahol jó két héttel ezelőtt a Komani-tó felé indultunk el a szerpentinen. Anita és Áron is megijednek, hogy arra vezet az utunk, aztán legalább akkora a meglepetésük, hogy visszaértünk ide. Tizenegy körül érünk Shkodrába, és letelepszünk egy bár teraszán. Nekem még háromórányi munkám van hátra, amit ma továbbítanom kell. Egy részével végzek itt, a többit pedig egy étterem kerthelyiségében fejezem be, ahová ebédelni megyünk át. Éppen elkészülök, amikor lemerül a gép, majd az internetszalonban töltünk el még egy órát. Hátravan még az ajándékok megvásárlása, mert csakúgy, mint 2009-ben, most sem nagyon láttunk sehol szuvenírnek valót az egész országban. Nincs itt sem könnyű dolgunk, ráadásul most arra is figyelnünk kell, hogy kis méretű és súlyú legyen minden. A maradék pénzt egy utcai pénzváltónál euróra cserélem, és végre indulhatunk a határ felé.

Montenegróig nagyjából sík terepen haladunk, a hatalmas Shkodrai-tó mellett. Ez a sekély vizű tó a montenegrói oldalon védelem alatt áll, és az albánok is próbálják a turizmusra hasznosítani. Alig valamivel a határ előtt azonban kiábrándító felfedezést teszünk: egy kis patak mellett állunk meg, és az ugyan messziről látható, hogy a környékbeliek ide hordják a szemetüket, de közelebb érve hihetetlen bűz üti meg az orrunkat, a patak pedig csak elenyésző arányban tartalmaz vizet, helyette van ott dögtől vegyszeres dobozon át különböző bomló, habzó anyagokig minden. És ez a patak a tóba ömlik…

Montenegróban aztán elkezd emelkedni az utunk, át kell küzdenünk ugyanis magunkat egy dombságon, hogy elérjük a tengert. Egy bürekesnél megállunk pótolni az energiáinkat, és a tulaj nagy örömmel válaszol az albánul feltett kérdéseimre. Az ország déli részén komoly albán népesség él, így itt még jól jön a felszedett nyelvtudásom.

A kis dombok komolyan megdolgoztatnak minket, 10 kilométeren át emelkedik egyenletesen az út, pedig már szeretnénk végre megérkezni. Szállást is nézünk, de ezen a hátsó úton nem sok a turista, így nem járunk szerencsével. Végül már Bar a cél, ahol az öcsémék is nyaralnak, és csaknem 90 kilométer megtétele után, este 7 körül megérkezünk. A hegy tetejéről még megcsodáljuk a várost az alkonyi fényekben, és leszáguldunk.

Lassan már sötétedik, úgyhogy gyorsan találnunk kell egy szobát, ami végül harmadik próbálkozásra sikerül is, és később kiderül, hogy az Ákosék hotelétől mindössze 5 percnyire. Este találkozunk is velük, és vidám borozgatás közben lampionokat eregetünk az égbe a hotel teraszáról. Az egyik majdnem erdőtüzet is okoz, de az utolsó pillanatban egy parkoló autó tetején landol…

After a sweet breakfast at the friendly confectionary we found yesterday we go and find the minibuses to Laç. I am prepared to bargain intensively about the price but the first driver offers to take us for a reasonable 1500 lek so we load everything in the bus and leave Tirana. He speaks very good English – he worked illegally in the south of England for seven years – and we have a very pleasant and informative chat with him on our way. He talks about the changes that have taken place since democracy arrived and his disappointment about the current situation in the country and the corrupt politicians who run (and ruin) it. Arriving in Laç, he tells us to leave everything in the bus and invites us for a round of beer so we can talk a bit more. We are very grateful for his hospitality and he gets the last of the four packets of paprika we brought to Albania for such situation and people.

We have superb pizza in the centre of town and around 3 we leave for Shkoder. Of the three alternatives, I have chosen the little-used inland road that leads across small villages. Fortunately, the quality of the road is perfect and the landscape also justifies my decision. Late in the afternoon we notice a sign on the gate leading to a large estate that advertises a “Slow food” restaurant. I read somewhere about it and the place is so inviting that I decide to go in, especially because I have a great idea.

The young waiters greet us warmly and we are soon given a short lecture about the slow food movement. In a nutshell, these restaurants are committed to using only locally produced ingredients, although the traditional methods of production are less important for them. Before we order anything from the rather pricey menu, I ask my question whether they think we could camp somewhere nearby. Just as I expected, they start discussing the issue and then one of them phones the owner, who has no objection so we can stay for the night. Now we are free to order anything we like as the bill is unlikely to exceed what we would normally pay for a room.

We order roast “baby goat” and the waiter assures us that he will arrange the appetiser for us. Our table is soon laden with all sorts of delicacies: small sandwiches with olive spread, tomatoes and grilled onions; home-made ewe cheese with strudel; pickled vegetables and grilled aubergine; and marrow flowers filled with cheese cream and fried in batter. We can hardly eat up all this and then comes the goat and the fried potatoes. We finish around nine and I almost forgot about the local red wine.

Then we have a chance to talk to the young owner of the estate, who is very hospitable and enthusiastic about his restaurant. We easily find a place to camp and go to sleep easily after this great day.

In the morning I have to go on with my translation and then I wake up the others. We set off around 7 and by eleven we arrive in Shkoder. I still have around 3 hours’ work to do so we stay in a bar and then at a restaurant until I have finished everything. Having arranged everything from an Internet café, we go back to the main street to look for souvenirs for our family and friends. Then I exchange back our remaining lek to euros and we leave for the border quite early at 3.

The road to the border is easy but it starts to ascend as we enter Montenegro. We have some bureks at a small bar, where I have one last chance to use my Albanian, and then we keep cycling because we would like to get to Bar today. My brother is having his holiday there and, we wouldn’t mind if we didn’t have to get on our bikes again the next morning.  This road is not too touristy anyway, so there would be nowhere to stay. Finally, we reach Bar at 7 in the evening and within half an hour we find a reasonably priced hotel; the funny thing is that my brother and her friends stay at another hotel only a few hundred meters from ours.

We spend the night together, drinking red wine and releasing huge Chinese lanterns into the air. One of them almost sets fire in the wood and it finally lands on the top of a parked car…

Hiába nem sikerült igazán kialudnunk magunkat, reggel 4-kor én már talpon vagyok, és fél ötkor mindenki mást is kizavarok az ágyból, mert a hágóra tűző napon feljutni igazi szenvedés lenne. Így is csak fél hatkor indulunk el, és hamarosan az emelkedő aljánál vagyunk. Lentről 5 szakasza látszik a szerpentinnek, ezeket számoljuk Áronnal, és zenét hallgatunk a mobilról, hogy kicsit könnyebben menjen. A szembe jövő autósok szinte kivétel nélkül megbámulnak minket. Ennyi idő alatt már megfigyelhettem, hogy kétféleképpen reagálnak ránk az albánok: az egyik típus ámuldozik, mosolyog, és köszön vagy dudál, hogy bíztasson minket, és különösen Áront. A másik csoportba tartoznak azok, akik tátott szájjal merednek ránk, mint akik ufót látnak, és félelemmel vegyes csodálkozás ül ki az arcukra. Egy idő után az utóbbi fajtából eléggé elegünk lesz, néha én is hasonló arckifejezéssel visszabámulok rájuk, de hiába…

Meglepő módon egész könnyen vesszük ezt a nehéz akadályt, és lassan ugyan, de gond nélkül feljutunk a hegy legtetejére, de közben persze többször is megállunk fotózni. A hágón megint csak áttekerünk, inkább forrásvízre vágyunk, mint kólára.

Lefelé haladva megállapítjuk, hogy hiába volt hosszabb kilométerben ez az emelkedő, a néhány lejtős szakasz miatt ez sokkal keményebb, ráadásul akkor jóval később, a nagy melegben tettük meg az legnehezebb részt. Megállunk egy innivalóra annál a bárnál is, ahol idefelé aludtunk, de sajnos a tulaj nem dolgozik, csak a felesége, aki annyira nincs oda tőlünk. Innen kicsit lassabban jutunk tovább Vlorë felé, mert az út lejtése sokkal kisebb, de nincs még dél, amikor megérkezünk a pizzéria elé, ahol ebédelni szeretnénk. Nincs még nyitva, ezért a szemben lévő bárban ülünk le egy félórára. Nekem be kell fejeznem az előző blog bejegyzést, és tölteni is kell a laptopot. Utána irány az internetszalon, majd visszatérünk az addigra már üzemelő étteremhez, ahol a fiatal albán tulaj örömmel fogad minket. Egy isteni ebéd után a mosdóban át is vedlünk tiszta ruhába – legalább az legyen illatos, ha már mi nem – és indulnánk a buszhoz. Csakhogy az első kerekem lapos – ez a negyedik defekt eddig. Gyors belsőcsere, és tényleg indulhatunk. Sajnos a minibuszokat találjuk meg elsőre, és ezek dupla áron akarnak minket elvinni. Ezzel nem lenne semmi gond, de egyikük felajánlja, hogy majd ő elvisz 2000 lekért (ennyiért hoztak ide Tiranából). Bepakoljuk a bicajokat és a cuccokat, várunk fél órát, amikor aztán kiderül, hogy ő csak a biciklikre értette az árat. Hát persze, csak ezt nem közölte velünk. Megmondom neki a véleményemet, kipakolok mindent, és visszaszerelem a táskákat a csomagtartókra. Közben folyamatosan győzködnek többen, hogy pedig olcsóbban nem jutunk el a fővárosba, de most már nem foglalkozunk velük. Megkeressük a nagy buszokat.

Öt perccel indulás előtt érkezünk, a 2000 leket kis tanakodás után elfogadják, és már úton is vagyunk. A négyórás út nagy részét én megint fordítással töltöm, míg a többiek alszanak. Az addig is majdnem teli buszra a pénzt szedő srác – aki jobban tenné, ha inkább karjait szorosan maga mellé zárva járkálna az ülések között – felterel még vagy tíz embert. A távolsági buszokon állni nem szabad, ezért gyorsan elkezdi átrendezni az utasokat: a gyerekek üljenek csak szüleik ölébe, másoknak pedig hárman kell osztozniuk két ülésen. Néhányan zúgolódnak, de aztán lecsillapodnak a kedélyek, és az utolsó órában a mögöttünk ülő lányok éneke szórakoztat.

Tiranába érve gyorsan felpakolom a táskákat, aztán elindulunk a pályaudvar felé, hogy megkeressük a korábbi hotelünket. Ezúttal nagyobb szobát kapunk, és mert most mástól kérdezem az árat, még kevesebbet is fizetünk, mint egy hete. Vacsora a korábban már kipróbált hotelben, és még egy jó kis cukrászdát is felfedezünk.

Although we could hardly sleep because of the mosquitoes, I get up easily at four and start packing in the dark. After a quick breakfast on the terrace we set off around half past five. We reach the road leading up to the pass easily and then start the eleven-kilometre climb to the Llogara. We were all a bit afraid of this section but we progress surprisingly well and after a few stops we reach the pass around eight, not much after the sun has appeared behind the mountains. We only spend a few minutes there, enjoying our feat and the views, and then start descending towards Vlorë.

For the next fifteen kilometres, we just need to stop the bikes from getting too fast. We realise how much more difficult this side of the mountain was to climb and soon we arrive at the small bar where we camped on our way to the sea. We stop to have something to drink and to say hello to the friendly owner but he isn’t around. After another thirty kilometres we reach Vlorë. We check our emails in an internet café and then head to the pizzeria we liked so much. The young owner/chef/waiter greets us with a smile and prepares delicious food once again. We are just about to leave and find the bus to Tiranë when I find out I have another flat tyre – the fourth this summer. Fortunately, I have the two extra tubes so I quickly change them only to realise that the valve is different… It takes me a few minutes to discover that my pump can handle this type as well.

We then find the minibuses but they all quote too high prices. I remember we paid only 2000 lek on the way here and I don’t like paying double this time. Finally, one of the drivers offers to take us for this amount so I take off the bags and we pack in everything. As usual, we start waiting for other passengers and after half an hour he says he only meant to take the bikes for that money… We get off and I thank him for wasting our time and shortly we are on our way to the big buses. Within five minutes we are on our way to Tiranë.