- English summary below -
Tiranában a forgalom enyhén szólva is kaotikus, és ugyanez elmondható a városból kivezető utakra is, ezért az ötven kilométerre lévő Laçig még minibusszal szeretnénk eljutni. Onnan elvileg egy nap alatt elérhető Shkodra, ahonnan Montenegró csak egy óra biciklivel.
A tegnapi cukrászdában reggelizünk, aztán megkeressük, honnan indulnak a kisbuszok (itt marsrutkának is nevezik őket). Fel vagyok készülve egy újabb vad alkudozásra, de rögtön az első sofőr elfogadható árat mond, úgyhogy bepakolunk, és megyünk is. Még azt sem várja meg, hogy teljesen megteljen a kocsi, pedig ez itt a bevett szokás. Előre ültet minket a vezetőülés mellé, és kiderül, hogy egész jól beszél angolul. A kilencvenes évek végétől hét évig élt és dolgozott Angliában teljesen illegálisan (még útlevele sem volt), mégpedig egy repülőgép motorokat gyártó cégnél. Az albániai helyzetről lesújtó a véleménye, legszívesebben holnap külföldre távozna megint.
Elmondásából az derül ki, hogy itt lényegében azok a kaotikus állapotok maradtak fenn máig, amelyek a rendszerváltás után a legtöbb volt szocialista országra jellemzőek voltak. A szabályozás véletlenszerű, teljesen logikátlan, engedély nélkül építkezik a fél ország, munkahelyek alig vannak. Mérnökök, tanárok ma piacozással vagy éppen taxizással próbálnak megélni. A fizetések a magyarországiaknál is rosszabbak, miközben az árak közelítik a nyugat-európai szintet. Jövőt pedig egyáltalán nem lát ebben az országban, és a politikusokat okolja.
Egy óra elteltével érünk Laçba, és a sofőr közli velünk, hogy mindjárt mehetünk ebédelni, de előbb még sörözünk egyet vele. Ilyen sem történt még: a taxisofőr meghív minket egy italra! Folytatjuk a beszélgetést, családról, utazásról, mindenféléről, és a végén természetesen megkapja a negyedik, utolsó csomag szegedi paprikát, amiket pont az ilyen helyzetekre hoztunk magunkkal. Ebéd egy pizzériában – még marad is, azt dobozban visszük magunkkal - és három körül elindulunk Lezhe felé.
Az első pár kilométer már ismerős, hiszen amikor a hegyekből jöttünk dél felé, erre jöttünk. A Drin folyón átkelve megint megállunk a hangulatos kis büfénél, majd haladunk tovább a nagy melegben. Hosszú idő után ismét találkozunk egy hozzánk hasonló biciklis túrázóval. Ötven körüli olasz férfi, ő most indul dél felé. Ellátjuk pár hasznos tanáccsal, Áron készít rólunk néhány képet, aztán mindenki megy tovább a maga útján.
Néha megállunk vizet inni, vagy szilvát szedünk, és négyre meg is érkezünk Lezhe-be, egy közepes méretű, egész csinos városba. Tiranában rákaptunk az albán sütikre, ezért itt is felkeresünk egy cukrászdát, kóválygunk kicsit, de végül megtaláljuk a kinézett utat, amely a főutat elkerülve, kis falvak között vezet Shkodra felé.
Jól választottunk, ez az út éppen eléggé dimbes-dombos ahhoz, hogy ne legyen unalmas, kis falvak, erdős részek és gyümölcsösök között kanyarog. Elvileg eljuthatnánk estig akár Shkodráig is, de az egyik falu szélén meglátunk egy feliratot: étterem működik a hatalmas birtokon, és a „Slow Food” mozgalom tagja. Az ízlésesen kialakított ház körül füves teraszok, játszótér látható, és bennem felmerül egy ötlet. Visszafordulunk, és feltekerünk a parkolóba. Az étteremben két fiatal pincér éppen tétlenül üldögél, és rögtön kedvesen foglalkozni kezdenek velünk. Leülünk egy árnyékos asztalhoz a fák között, a pincér pedig olaszul elmagyarázza nekünk az étterem szemléletének lényegét. Amellett, hogy a gyorsételekkel ellentétben itt a minőségi alapanyagok és a hagyományos elkészítési módok jellemzőek, a legfontosabb szempont, hogy kizárólag helyi és a régióban készült élelmiszereket használnak. Itt például a szomszédos faluban termelt vörösbort és olivaolajat, helyi juhsajtot, húsokat, zöldségeket szolgálnak fel. Megnézzük az étlapot, és a pincér próbálja elmagyarázni, mi mit jelent. Az árak átlagos magyar étteremnek felelnek meg, csak a színvonal sokkal magasabb. Mi viszont kicsit olcsóbb ételekhez vagyunk itt hozzászokva, ezért rendelés előtt előállok a kérdésemmel: hol lehetne a közelben sátorozni? Nyilvánvaló, hogy errefelé, ahol turista alig jár, nincs kemping, de a pincérek pont azt teszik, amiben bíztam. Rövid tanakodás után felhívják a tulajt, akinek semmi kifogása az ellen, hogy a birtokán aludjunk. Ezután nyugodtan rendelhetünk szinte bármit, és a választásunk végül a sült kecskegidára esik, az előételt illetően pedig a pincér azt mondja, arról majd ő gondoskodik.
Kezdésnek kapunk az itteni somfák gyümölcséből készített somlikőrt és jéghideg forrásvizet. Pár perc múlva aztán érkeznek az előételek: szendvicsek olívakrémmel, paradicsommal és sült hagymával, házi sajt kétféle, réteshez hasonló tésztával, savanyú salátát, sajtkrémmel töltött tökvirág rántva, grillezett padlizsán. Már ezzel is alig bírunk, de hamarosan jön a főfogás is, az omlós kecskehús kreatívan elkészített sült krumplival. Mindehhez fél litert kapunk a helyi vörösborból, és a végére mozdulni is alig bírunk, de szinte minden elfogyott.
A vacsora végén megjelenik egy fiatal férfi, aki angolul érdeklődik, hogyan ízlett a főztjük. Kiderül, hogy ő a tulajdonos, aki ezután maga is részletesen ismerteti velünk a slow food lényegét, és arra bíztat minket, hogy otthon mi is nyissunk ilyen éttermetJ
Amikor már tudunk megint járni, keresünk és találunk is egy jó kis sátorhelyet a szőlőtőkék mellett. A parkoló ugyan a közelben van, de senki nem gondolná, hogy valaki itt kempingezik, így zavartalanul letelepedhetünk.
Másnap reggel én már ötkor felkelek, mert Anita tegnap még azt hangoztatta, jó lenne megint 5 körül elindulni. Persze hajnalban már másképp gondolja, de legalább jut megint egy kis időm a fordításommal foglalkozni. Hétkor gurulunk ki a birtok kapuján, és haladunk tovább Shkodra felé. Egy gond van csak, nincs reggelink. A tegnapi pizzát ugyanis valahogy leejtettem este a bicikliről, és a fűben találjuk meg, tucatnyi hangyával… Azért eltesszük (csak a pizzát, a hangyákat nem), ki tudja, mikor jutunk legközelebb ételhez. Félóra múlva győz is az éhség, és jól esik a hideg pizza a langyos vízzel egy híd korlátján.
Shkodrától tíz kilométerre délre kiérünk a Puke-ba tartó útra, ahol jó két héttel ezelőtt a Komani-tó felé indultunk el a szerpentinen. Anita és Áron is megijednek, hogy arra vezet az utunk, aztán legalább akkora a meglepetésük, hogy visszaértünk ide. Tizenegy körül érünk Shkodrába, és letelepszünk egy bár teraszán. Nekem még háromórányi munkám van hátra, amit ma továbbítanom kell. Egy részével végzek itt, a többit pedig egy étterem kerthelyiségében fejezem be, ahová ebédelni megyünk át. Éppen elkészülök, amikor lemerül a gép, majd az internetszalonban töltünk el még egy órát. Hátravan még az ajándékok megvásárlása, mert csakúgy, mint 2009-ben, most sem nagyon láttunk sehol szuvenírnek valót az egész országban. Nincs itt sem könnyű dolgunk, ráadásul most arra is figyelnünk kell, hogy kis méretű és súlyú legyen minden. A maradék pénzt egy utcai pénzváltónál euróra cserélem, és végre indulhatunk a határ felé.
Montenegróig nagyjából sík terepen haladunk, a hatalmas Shkodrai-tó mellett. Ez a sekély vizű tó a montenegrói oldalon védelem alatt áll, és az albánok is próbálják a turizmusra hasznosítani. Alig valamivel a határ előtt azonban kiábrándító felfedezést teszünk: egy kis patak mellett állunk meg, és az ugyan messziről látható, hogy a környékbeliek ide hordják a szemetüket, de közelebb érve hihetetlen bűz üti meg az orrunkat, a patak pedig csak elenyésző arányban tartalmaz vizet, helyette van ott dögtől vegyszeres dobozon át különböző bomló, habzó anyagokig minden. És ez a patak a tóba ömlik…
Montenegróban aztán elkezd emelkedni az utunk, át kell küzdenünk ugyanis magunkat egy dombságon, hogy elérjük a tengert. Egy bürekesnél megállunk pótolni az energiáinkat, és a tulaj nagy örömmel válaszol az albánul feltett kérdéseimre. Az ország déli részén komoly albán népesség él, így itt még jól jön a felszedett nyelvtudásom.
A kis dombok komolyan megdolgoztatnak minket, 10 kilométeren át emelkedik egyenletesen az út, pedig már szeretnénk végre megérkezni. Szállást is nézünk, de ezen a hátsó úton nem sok a turista, így nem járunk szerencsével. Végül már Bar a cél, ahol az öcsémék is nyaralnak, és csaknem 90 kilométer megtétele után, este 7 körül megérkezünk. A hegy tetejéről még megcsodáljuk a várost az alkonyi fényekben, és leszáguldunk.
Lassan már sötétedik, úgyhogy gyorsan találnunk kell egy szobát, ami végül harmadik próbálkozásra sikerül is, és később kiderül, hogy az Ákosék hotelétől mindössze 5 percnyire. Este találkozunk is velük, és vidám borozgatás közben lampionokat eregetünk az égbe a hotel teraszáról. Az egyik majdnem erdőtüzet is okoz, de az utolsó pillanatban egy parkoló autó tetején landol…
After a sweet breakfast at the friendly confectionary we found yesterday we go and find the minibuses to Laç. I am prepared to bargain intensively about the price but the first driver offers to take us for a reasonable 1500 lek so we load everything in the bus and leave Tirana. He speaks very good English – he worked illegally in the south of England for seven years – and we have a very pleasant and informative chat with him on our way. He talks about the changes that have taken place since democracy arrived and his disappointment about the current situation in the country and the corrupt politicians who run (and ruin) it. Arriving in Laç, he tells us to leave everything in the bus and invites us for a round of beer so we can talk a bit more. We are very grateful for his hospitality and he gets the last of the four packets of paprika we brought to Albania for such situation and people.
We have superb pizza in the centre of town and around 3 we leave for Shkoder. Of the three alternatives, I have chosen the little-used inland road that leads across small villages. Fortunately, the quality of the road is perfect and the landscape also justifies my decision. Late in the afternoon we notice a sign on the gate leading to a large estate that advertises a “Slow food” restaurant. I read somewhere about it and the place is so inviting that I decide to go in, especially because I have a great idea.
The young waiters greet us warmly and we are soon given a short lecture about the slow food movement. In a nutshell, these restaurants are committed to using only locally produced ingredients, although the traditional methods of production are less important for them. Before we order anything from the rather pricey menu, I ask my question whether they think we could camp somewhere nearby. Just as I expected, they start discussing the issue and then one of them phones the owner, who has no objection so we can stay for the night. Now we are free to order anything we like as the bill is unlikely to exceed what we would normally pay for a room.
We order roast “baby goat” and the waiter assures us that he will arrange the appetiser for us. Our table is soon laden with all sorts of delicacies: small sandwiches with olive spread, tomatoes and grilled onions; home-made ewe cheese with strudel; pickled vegetables and grilled aubergine; and marrow flowers filled with cheese cream and fried in batter. We can hardly eat up all this and then comes the goat and the fried potatoes. We finish around nine and I almost forgot about the local red wine.
Then we have a chance to talk to the young owner of the estate, who is very hospitable and enthusiastic about his restaurant. We easily find a place to camp and go to sleep easily after this great day.
In the morning I have to go on with my translation and then I wake up the others. We set off around 7 and by eleven we arrive in Shkoder. I still have around 3 hours’ work to do so we stay in a bar and then at a restaurant until I have finished everything. Having arranged everything from an Internet café, we go back to the main street to look for souvenirs for our family and friends. Then I exchange back our remaining lek to euros and we leave for the border quite early at 3.
The road to the border is easy but it starts to ascend as we enter Montenegro. We have some bureks at a small bar, where I have one last chance to use my Albanian, and then we keep cycling because we would like to get to Bar today. My brother is having his holiday there and, we wouldn’t mind if we didn’t have to get on our bikes again the next morning. This road is not too touristy anyway, so there would be nowhere to stay. Finally, we reach Bar at 7 in the evening and within half an hour we find a reasonably priced hotel; the funny thing is that my brother and her friends stay at another hotel only a few hundred meters from ours.
We spend the night together, drinking red wine and releasing huge Chinese lanterns into the air. One of them almost sets fire in the wood and it finally lands on the top of a parked car…
