Hiába nem sikerült igazán kialudnunk magunkat, reggel 4-kor én már talpon vagyok, és fél ötkor mindenki mást is kizavarok az ágyból, mert a hágóra tűző napon feljutni igazi szenvedés lenne. Így is csak fél hatkor indulunk el, és hamarosan az emelkedő aljánál vagyunk. Lentről 5 szakasza látszik a szerpentinnek, ezeket számoljuk Áronnal, és zenét hallgatunk a mobilról, hogy kicsit könnyebben menjen. A szembe jövő autósok szinte kivétel nélkül megbámulnak minket. Ennyi idő alatt már megfigyelhettem, hogy kétféleképpen reagálnak ránk az albánok: az egyik típus ámuldozik, mosolyog, és köszön vagy dudál, hogy bíztasson minket, és különösen Áront. A másik csoportba tartoznak azok, akik tátott szájjal merednek ránk, mint akik ufót látnak, és félelemmel vegyes csodálkozás ül ki az arcukra. Egy idő után az utóbbi fajtából eléggé elegünk lesz, néha én is hasonló arckifejezéssel visszabámulok rájuk, de hiába…
Meglepő módon egész könnyen vesszük ezt a nehéz akadályt, és lassan ugyan, de gond nélkül feljutunk a hegy legtetejére, de közben persze többször is megállunk fotózni. A hágón megint csak áttekerünk, inkább forrásvízre vágyunk, mint kólára.
Lefelé haladva megállapítjuk, hogy hiába volt hosszabb kilométerben ez az emelkedő, a néhány lejtős szakasz miatt ez sokkal keményebb, ráadásul akkor jóval később, a nagy melegben tettük meg az legnehezebb részt. Megállunk egy innivalóra annál a bárnál is, ahol idefelé aludtunk, de sajnos a tulaj nem dolgozik, csak a felesége, aki annyira nincs oda tőlünk. Innen kicsit lassabban jutunk tovább Vlorë felé, mert az út lejtése sokkal kisebb, de nincs még dél, amikor megérkezünk a pizzéria elé, ahol ebédelni szeretnénk. Nincs még nyitva, ezért a szemben lévő bárban ülünk le egy félórára. Nekem be kell fejeznem az előző blog bejegyzést, és tölteni is kell a laptopot. Utána irány az internetszalon, majd visszatérünk az addigra már üzemelő étteremhez, ahol a fiatal albán tulaj örömmel fogad minket. Egy isteni ebéd után a mosdóban át is vedlünk tiszta ruhába – legalább az legyen illatos, ha már mi nem – és indulnánk a buszhoz. Csakhogy az első kerekem lapos – ez a negyedik defekt eddig. Gyors belsőcsere, és tényleg indulhatunk. Sajnos a minibuszokat találjuk meg elsőre, és ezek dupla áron akarnak minket elvinni. Ezzel nem lenne semmi gond, de egyikük felajánlja, hogy majd ő elvisz 2000 lekért (ennyiért hoztak ide Tiranából). Bepakoljuk a bicajokat és a cuccokat, várunk fél órát, amikor aztán kiderül, hogy ő csak a biciklikre értette az árat. Hát persze, csak ezt nem közölte velünk. Megmondom neki a véleményemet, kipakolok mindent, és visszaszerelem a táskákat a csomagtartókra. Közben folyamatosan győzködnek többen, hogy pedig olcsóbban nem jutunk el a fővárosba, de most már nem foglalkozunk velük. Megkeressük a nagy buszokat.
Öt perccel indulás előtt érkezünk, a 2000 leket kis tanakodás után elfogadják, és már úton is vagyunk. A négyórás út nagy részét én megint fordítással töltöm, míg a többiek alszanak. Az addig is majdnem teli buszra a pénzt szedő srác – aki jobban tenné, ha inkább karjait szorosan maga mellé zárva járkálna az ülések között – felterel még vagy tíz embert. A távolsági buszokon állni nem szabad, ezért gyorsan elkezdi átrendezni az utasokat: a gyerekek üljenek csak szüleik ölébe, másoknak pedig hárman kell osztozniuk két ülésen. Néhányan zúgolódnak, de aztán lecsillapodnak a kedélyek, és az utolsó órában a mögöttünk ülő lányok éneke szórakoztat.
Tiranába érve gyorsan felpakolom a táskákat, aztán elindulunk a pályaudvar felé, hogy megkeressük a korábbi hotelünket. Ezúttal nagyobb szobát kapunk, és mert most mástól kérdezem az árat, még kevesebbet is fizetünk, mint egy hete. Vacsora a korábban már kipróbált hotelben, és még egy jó kis cukrászdát is felfedezünk.
Although we could hardly sleep because of the mosquitoes, I get up easily at four and start packing in the dark. After a quick breakfast on the terrace we set off around half past five. We reach the road leading up to the pass easily and then start the eleven-kilometre climb to the Llogara. We were all a bit afraid of this section but we progress surprisingly well and after a few stops we reach the pass around eight, not much after the sun has appeared behind the mountains. We only spend a few minutes there, enjoying our feat and the views, and then start descending towards Vlorë.
For the next fifteen kilometres, we just need to stop the bikes from getting too fast. We realise how much more difficult this side of the mountain was to climb and soon we arrive at the small bar where we camped on our way to the sea. We stop to have something to drink and to say hello to the friendly owner but he isn’t around. After another thirty kilometres we reach Vlorë. We check our emails in an internet café and then head to the pizzeria we liked so much. The young owner/chef/waiter greets us with a smile and prepares delicious food once again. We are just about to leave and find the bus to Tiranë when I find out I have another flat tyre – the fourth this summer. Fortunately, I have the two extra tubes so I quickly change them only to realise that the valve is different… It takes me a few minutes to discover that my pump can handle this type as well.
We then find the minibuses but they all quote too high prices. I remember we paid only 2000 lek on the way here and I don’t like paying double this time. Finally, one of the drivers offers to take us for this amount so I take off the bags and we pack in everything. As usual, we start waiting for other passengers and after half an hour he says he only meant to take the bikes for that money… We get off and I thank him for wasting our time and shortly we are on our way to the big buses. Within five minutes we are on our way to Tiranë.
Four hours later we get off in the capital and look for our previous hotel. This time we get a larger room for less and we end the day at the pleasant little restaurant nearby.
