Hat láb, hat kerék

- English summary below -

Még sötét van, amikor én már a táskákat szerelem fel a biciklikre. A többiek felébresztése bizonyul a legnehezebb feladatnak, de végül egy gyors reggeli után indulásra készen állunk. Már csak a 77 lépcsőfokon kell valahogy lejuttatni a megrakott bicajokat, ami tíz perc alatt sikerül is. A tengerparton fél hatkor is van már egy-két korán kelő, és egy férfit álmából riasztunk fel, ahogy a kavicsokon nagy zörgéssel elhaladunk mellette. Fél hatkor hagyjuk el Qeparót, és az első tizenkét kilométer gyorsan meg is van, fél hét előtt Himarába érünk. Anita szeretné megnézni az e-mailjeit, de ilyenkor még minden zárva, a tengerparti városrészből elkezdünk hát felkapaszkodni a hegy tetején álló régi városrészbe. Ez az első kemény szakasz ma, de erőt ad, hogy az emelkedő végén a kávézónál megállunk majd egy italra.

A kis tér már ilyenkor is tele van öregekkel, akik kávét vagy joghurtos italt iszogatva beszélgetnek. Mi is megisszuk a kávénkat-kólánkat, aztán nekivágunk a nap legnehezebb szakaszának. Himara után fel kell jutnunk a mindössze 4-500 méter magas hágóra, ahonnan lefelé alig bírtuk a fékeket tartani. Most kiderül, hogy mindössze 1 kilométer az igazán meredek rész, és Áron is végigpedálozza.



Innen már könnyű dolgunk van, Dhërmiig már szinte végig lejt az út, és így a tájat is jobban tudjuk értékelni. A faluban megint megállunk a kis boltnál, ahol az öregember széles mosollyal fogad minket. Ezúttal joghurtos uborkasalátát eszünk kenyérrel, miközben vigyázunk, hogy a fejünk felett lakó fecskék nehogy kiegészítsék az ebédünket.

A hágóhoz vezető emelkedő előtti utolsó faluban szeretnénk megszállni, ahonnan út vezet le a tengerpartra is, mert ma délután és holnap is le szeretnénk még menni fürödni. Meg is érkezünk Palace-ba, de tengerparti utat nem látom, ezért továbbmegyünk, szállást keresve. Pár kilométerrel odébb be kell látnom, hogy itt már nem lesz több falu, vissza kell hát fordulnunk, ami emelkedőt jelent, és most már meleg is van. Kiderül, hogy majdnem egészen Dhërmiig vissza kell tekernünk, ha a part közelében szeretnénk megszállni. Ez kb. 8 km pluszt jelent mára, de szerencsére rögtön az első háznál van hely, egy idős albán néni adja ki háza egy részét. A szobán és a fürdőszobán kívül van külön konyhánk is, igaz, nem sűrűn akadhat vendég, mert minden dohos, és a mosogatót pókháló szövi be.
Lepakolunk, megmosakodunk, és elindulunk gyalog, hogy megkeressük a tengerhez vezető utat. Egy óra is eltelik, mire odatalálunk, mert az út hosszú, kanyargós, és sehol nincs kitáblázva. Ráadásul maga a part is csalódást okoz, mert éppen nagyszabású fejlesztés alatt áll. A nemrég még nyilvánvalóan csendes partszakasz mentén most egymást érik a trendi bárok, éttermek, a parton bérelhető napágyak és ernyők erdeje sorakozik, a járda félig van csak kész, félméteres gödrökkel tarkítva… Nem egészen erre vágytunk, de most már mindegy. Mindenekelőtt ennünk kell, ezért keresünk egy kevésbé csillogó éttermet, és ezt meg is találjuk egy rozzant büfé formájában – láthatóan itt volt a divatos konkurencia megjelenése előtt is. Az étel bőséges és finom, utána felfújom a matracot, és elgyalogolunk a napernyő- és bármentes partszakaszig.
Szerencsére a tenger minden kellemetlenséget feledtet: csodálatos kék-zöld árnyalatú és hihetetlenül tiszta. Gyorsan mélyül, de ott is jól lehet látni az alján a köveket, ahol már legalább tíz méter mély. Késő délutánig élvezzük a vizet és a napot utána visszaindulunk. Eszünk még egy tál állott fánkot egy másik büfében – azt elfelejtettem leírni, hogy a bárok kapacitásához képest alig van vendég, sok helyen a személyzet alkotja a többséget. A tulaj szerint máskor azért jobb forgalom, de most ők is megérzik az európai válságot. Egyébként leginkább gazdag tiranaiak és koszovóiak járnak most ide, bár feltűnően sok svéd rendszámú autót is látunk.

Visszafelé valahogy könnyebbnek tűnik az út, a meredek emelkedők ellenére. A boltban bevásárolunk a vacsorához, a házban megfőzzük, és megpróbálunk aludni. Ezt két dolog nehezíti meg: a meleg és a szúnyogok.

A házunktól és a partról is jól megfigyelhető a hágóra felkapaszkodó szerpentin – innen öt szakaszát lehet látni – és tartunk is tőle, hogyan fogjuk kora reggel bírni a komoly emelkedőt. Éppen ezért beiktatunk még egy pihenőnapot. Az albán néni nagyon örül nekünk, bár a kommunikáció nem zökkenőmentes. Én albánul próbálkozom, aztán kiderül, hogy kicsit oroszul is tud. Végül albán-orosz keveréket használunk, amibe néha egy-egy olasz vagy angol szó is belekeveredik.
Délelőtt nem megyünk sehová, én próbálom megjavítani Anita kilométeróráját, és néhány forrasztási kísérlet után végül egészen forradalmi módszerrel sikert aratok. Délután tengerpart, lényegében a tegnapi forgatókönyv szerint, azzal a különbséggel, hogy most a szomszédos bár DJ-e felajánl nekünk egy napozóágyat ernyővel, így Anita ott pihenhet, amíg Áron és én a parton vagyunk. A végén a matrac marad, mi visszasétálunk a faluba. Este ismét vacsorafőzés, borozás, dinnyeevés következik, utána pedig aludnánk. A feltételes mód teljesen indokolt, ugyanis ma borzalmas erőkkel támadnak a szúnyogok: nekem legalább negyven csípés díszíti reggelre csak a lábaimat, és minimum két órán át egyáltalán nem is tudok elaludni. Szerencsére Áron végig alszik – csak néha vakarózik álmában.

It is still dark when I mount the bags on the bikes. After a quick breakfast and the 77 steps leading to the beach, we are on our way back North. The initial section to Himara is easy as the first difficult uphill comes before the upper part of the town. We get up slowly, knowing we will have drinks in the bar. Then we have to handle the worst steep section of the day, the one where we could hardly hold our brakes on the way here. It turns out that it’s only a kilometre so we get to the pass fairly easily and enjoy the downhill ride to Dhërmi. In the village, we stop again at the small shop and eat yoghurt salad with cucumbers. The old man is very happy to see us again and this time we manage to avoid the swallows shitting on us or into our food.
We plan to stay in the last village with direct access to the beaches because we decided to have a day’s rest tomorrow. However, we miss the junction and in the end we have to turn back from the first hairpin bend under the pass. It means an extra 8 kilometre and we are not particularly happy about this as it has got really hot by this time. In the end we find a nice apartment in the village just after Dhërmi in an old Albanian woman’s house. She is very kind, offering us coffee, cold water and biscuits. She also tries her best to communicate with us – in the end we use a mixture of Albanian, English, Italian and Russian!
We spend the afternoon trying to find the beach and, once we are there, enjoying it. The place is not quite to our liking as it is full of chairs and parasols, as well as loud bars. The only thing missing is the crowd but we already know that Albanian people are very optimistic.

We spend the following day in the house and on the beach. I also have to repair Anita’s odometer and we need to wash some clothes. The night is terrible: fierce mosquitoes attack us and the dozens of bites still itch after several days.

A hágón való átkelés, de főleg az azt követő hullámvasutazás a tűző napon annyira kimerítő volt, hogy Anita szigorúan ragaszkodik a biciklimentes héthez, de végül is pont ezt terveztük. Viszont a délen tapasztalt forróság és a pénzünk apadása arra késztet bennünket, hogy a további terveinket átgondoljuk. Eredetileg le akartunk menni egészen Sarandáig, majd onnan az ország belsejében eljutni Korça városáig. Onnan akartunk aztán észak felé fordulva visszajutni Macedónián keresztül Koszovóba, ahol az autó várt volna ránk. Ezzel szemben úgy határozunk, hogy délebbre már nem megyünk, hanem az egy hét pihenés után visszafordulunk, és Vlorë-től Tiranán át Laçig megint busszal jutunk el. Onnan pedig biciklivel további 100-150 kilométer után elérkezhetünk a montenegrói Barba. Mivel az öcsémék akkor pont ott lesznek, így velük is tudunk találkozni, és az autónkat akár oda is elhozhatják Podgoricából.

A görög néni házában két éjszakát maradunk csak, mert találunk egy sokkal jobb szállást pár házzal arrébb. Bár a terasz kisebb, és többet kell majd gyalogolni a boltig, van légkondi, és sokkal tisztább, jobban felszerelt. Az itt töltött napok tényleg nem szólnak másról, mint a tengerparti lazulásról, így sok említésre méltó nem történik. Áron nagyon élvezi a tengert, a köves partot, az egyik régi bunkerben talált fél gumimatracot, mi pedig, ha éppen nem a tengerben vagy a parton játszunk vele, akkor főzünk, vagy a teraszon borozgatunk. Pár nap után már megismer a boltos és a pék, nem is beszélve a szemétben túrkáló tehenekről és a mázsás disznóról, akit csak sötétedéskor engednek ki guberálni, nehogy elriassza a turistákat. A szemét itt is komoly probléma, mint szinte mindenhol az országban. Egyszerűen semmit nem kezdenek vele, csak félredobják egy hegyoldalra, vagy éppen a patakba, hogy majd az eső elviszi. Szomorú látni, ahogy a (még) kristálytiszta vizű hegyi patak mellett ott éktelenkedik a szemétkupac, vagy a szél fújja a tengerbe a parton hagyott műanyagpalackokat, pizzás dobozokat.
Azért két nap után nekem már viszket a talpam, és szombaton ötkor felkelek, hogy még a hűvösben feltekerjek Qeparo még érintetlen, magasan a hegyre épült részéhez. Mindössze 3 km a betonút, de hihetetlenül meredek majdnem végig: csak állva tudok feljutni, csomagokkal pedig biztosan nem menne. Sétálok kicsit a kőházak között, aztán megvárom, amíg a nap elkezdi megvilágítani a házakat, készítek pár fotót, és legurulok.

Másnap reggel egy kicsit messzebbre jutok, egészen a Piqares névre hallgató tengerpartig. A térképen néztem ki egy alternatív útvonalat visszafelé, amivel el lehetne kerülni a hágó újbóli megmászását. Meg is találom az elágazást, ahol egy régi tábla mutatja minden útba eső faluig a távolságot. Pár kilométer megtétele után azonban be kell látnom, hogy ezen az úton még akkor sem mehetnénk, ha végig lejtene. Borzalmas minőségű, köves út.

A hátralévő napok nyugtató egyhangúsággal telnek. Reggel a parton vagyunk egy-két órát, aztán ebédet főzünk és eszünk. Délután ismét tengerpart, majd este vacsorafőzés. A vacsorához általában vörösbor is jár, Áron pedig annyi görögdinnyét eszik, amennyi csak belefér.
Az utolsó napunkon este bepakolok a táskákba, hogy reggel 5 körül tényleg el tudjunk indulni.

After crossing the pass, we decided to take a longer break from cycling and headed to the village of Qeparo, where we had spent a few wonderful days a few years ago. The apartment we rented back then is occupied and the one we get from the old Greek lady is not to our liking so after 2 days we find a better one nearby.
We spend a total of 7 nights in Qeparo, basically doing nothing but lazing and playing on the beach and cooking our lunches and dinners. I take two shorter excursions to nearby villages by bike.
We also change our original plan in Qeparo. We planned to go down to Saranda and then turn east and cycle all the way to Kosovo via Macedonia. But we realise it is just too hot most of the day here to cycle so we decide to turn back and go to Vlore across the same pass again.
On the last evening after our delicious dinner and wine I pack for the next day so that we can leave around 5.

- English summary below -

A pályaudvaron még tegnap megtudtuk, nagyjából merre találjuk a Vlorë-ba induló buszokat, de kiderül, hogy a vasutas félreértett: a közelben csak Vora feliratú minibuszok állnak. Egy taxis igazít végül útba, és a telefon GPS-e segítségével a térképen is be tudom azonosítani a jó pár kilométerre lévő helyszínt. Nem buszpályaudvarról van szó, ugyanis itt az ország különböző vidékeire tucatnyi pontról indulnak a buszok. Többnyire tereken, benzinkutak mellett vagy kisebb mellékutcákban várakoznak a kisebb-nagyobb járművek, és kiabálják a kalauzok a célállomások neveit, nehogy valaki lemaradjon. A mi buszunk 6 kilométerre innen indul majd, ki tudja, mikor. Előtte viszont megreggelizünk: találunk egy apró bürekes üzletet, és utána még pénzt is váltunk, mert a tengerparton már nem biztos, hogy lenne erre lehetőség.

A busz egész hamar elindul, miután begyömöszöltük a bicikliket a csomagtartóba. Az út legalább négy órát vesz igénybe – ezalatt Anita és Áron szinte végig alszanak, én pedig egy fordításon dolgozom, és írom a blogot. Kora délután érkezünk meg Vlorë-ba, és miután összeszereltük a bringákat, elindulunk a központ felé. A nap épp a fejünk felett jár, és itt még nagyobb a forróság, mint északon volt, ezért hamarosan egy pizzéria árnyékos teraszán ülünk. Az Olaszországban, majd Dubaiban edződött séf egy fiatal srác, aki angolul is jól beszél, büszkén mutatja meg Áronnak, hogyan tud a pizzatésztával zsonglőrködni, és utána azzal is eldicsekszik, hogy az olívaolajat maga készítette. A pizza és a penne is kiváló, azt hiszem, ide még visszanézünk hazafelé.

Az ebédet hosszú pihenő követi a tengerparti parkban, egyrészt mert még túl nagy a meleg, másrészt mert be akarok fejezni minden fordítást, amit erre a hétre elvállaltam. Nem tudom, mennyire lesz internet hozzáférésem a parton. Ötre mindennel kész vagyok, elküldöm a fordításokat, és egy biciklistől azt is megtudom, hol vehetek belsőt – ez azóta esedékes, hogy még a hegyekben elhasználtam az utolsó ép gumit. Nemsokára két thai biciklibelsővel gazdagodva térek vissza Anitáékhoz, akik közben már áttették székhelyüket egy kávézóba. Összeszedjük magunkat, és elindulunk a parti úton dél felé. Egy szupermarketben még megvesszük a ma esti vacsora alapanyagát, ugyanis ma is vadkempingezés a terv.

A déli tengerpart felé vezető út első 30 kilométere alig emelkedik. Szeretnék minél tovább eljutni még ma, hogy holnapra már csak a hágóhoz vezető, nehezebb szakasz maradjon, így talán a nagy meleg előtt felérhetünk a tetőre. Még egy boltnál megállunk, gyorsan megiszunk két liter gyümölcslét. Egy öreg bácsi görögül próbál velünk kommunikálni, nem sok sikerrel. Annyit azért megértünk, hogy képtelenségnek tartja bicajjal feljutni a hágóra. Annyira aggasztja a dolog, hogy a boltost is megkéri, próbáljon meg lebeszélni minket. Majd visszafelé benézünk, és megmutatjuk neki a videót:)

Lassan elhagyjuk a tengert, majd a nagy emelkedő előtti utolsó falut is elérjük. Itt már tényleg táborhelyet kell találni, mert lassan lemegy a nap. A helyzet nem éppen ideális: víz ugyan van, de csak egy csatornába terelt patak, ami ráadásul túl közel van az úthoz, itt nemigen tudunk megfürdeni. Ráadásul mindenfelé laknak, ahol pedig éppen nem valakinek a kertje van, ott szúrós növények vették át a terepet. Egy magánháznál ugyan kínálnak szobákat, de nekünk ez most túl drága. Aztán egy bár tulajdonosát kérdezem meg, megengedné-e, hogy a kertjében verjünk sátrat, és neki nincs semmi kifogása. A családjával együtt itt lakik a házban, és a végén a zuhanyzót is használhatjuk. Természetesen náluk vacsorázunk, hadd legyen egy kis hasznuk is a kedvességükből.

Másnap...

A telefonom kikapcsolt, és nem csörgött - valamiért nem akarta, hogy túl korán felkeljünk, pedig én szerettem volna már hatkor úton lenni. Ma kell ugyanis feljutnunk az 1027 méter magas Llogaraja-hágóra, amely mögött a déli tengerparti szakasz vár. Most nem lehetünk 200 méternél magasabban, tehát tizenöt kilométer alatt kell leküzdenünk 800 méter szintkülönbséget. Gyorsan összepakolok, eszünk kekszet reggelire, aztán elindulunk.

Már a falu végén elkezd meredeken felfelé haladni az út, mégis az első 4-5 kilométert egészen gyorsan megtesszük. Egy büfénél megállunk pár percre, aztán folytatjuk tovább a többnyire 10%-os emelkedőn, amit csak néha enyhít egy-egy lejtős szakasz – ilyenkor meg azon bosszankodhatunk, hogy utána még többet kell majd felfelé mászni. A hágó előtt egy falu mellett haladunk még el, utána szerencsére erdőn vezet át az utunk, így nem olyan nagy a meleg. Áron nem annyira bírja ma a meredek emelkedőket, szerzek hát egy botot, és segítek neki a nehezebb részeken. Ezzel a módszerrel egész jól haladunk felfelé, de fél tíz körül érezzük, hogy fogytán az energiánk. Most jön jól a tegnap este megmaradt kolbász – a bár kertjében mégsem rakhattunk tüzet. Találunk egy árnyékos helyet az erdőben, tüzet rakunk, és hamarosan eltüntetünk mindent a tányérokról. Innen már csak öt kilométer a hágó, és amikor elhaladunk az ország címerében szereplő öreg fenyőfa mellett, már tudom, hogy közel a cél.

A hágóra felérve megállunk kifújni magunkat, és persze a látvány miatt is érdemes néhány perc szünetet tartani. Innen a táj teljesen megváltozik, az eddigi erdőnek nyoma sincs. Kopár, meredek hegyoldalak között kanyarog lefelé az út, a mélyben pedig a türkizkék tenger, kis falvak láthatók. Mintha Görögországban lennénk. Miután kigyönyörködtük magunkat, felteszem a sisakra a kamerát, és elindulunk lefelé. Ez a lejtő „csak” tizenegy kilométer, ami azt jelenti, hogy valamivel meredekebb, mint a másik oldal volt (ebbe most még inkább nem gondolunk bele). Lélegzetelállító a kilátás, ahogy haladunk lefelé, bár száguldásról nem beszélhetek, mert igyekszünk biztonságos tempót tartani. Egyszer meg is kell állnunk, mert a ráfok a fékezéstől tűzforróak lettek.

15 kilométer ereszkedés után végül megérkezünk az első faluba, majd Dhërmi következik, ahol három éve eltöltöttünk pár napot. Most csak a falu boltjánál állunk meg egy hosszabb pihenőre, és két óra alatt elfogyasztunk pár doboz üdítőt, egy üveg joghurtos italt (dhall) és másfél liter tejet. A görög néni, aki a boltot vezeti, görögdinnyével is megkínál minket. Én sétálok kicsit a falu utcácskáin (inkább lépcsősorokról lehet beszélni), és készítek pár képet, aztán továbbindulunk, hogy még világosban érjünk Qeparóba.

Dhërmi után az út ismét meredeken emelkedni kezd, és pár lejtős szakasztól eltekintve ez így megy majdnem tíz kilométeren át. Még túl meleg van ehhez a mutatványhoz, ezért a következő falu határában egy fa alatt megállunk megint. Anita elalszik a polifoamon, én Áronnal hatalmas csótányokat fotózom. Utána előkerül az utolsó halkonzerv és a maradék kenyér is, és csak öt után indulunk tovább, Himara felé.

Himara a legnagyobb város a partszakaszon Saranda előtt, és sok másik településtől eltérően egyik része közvetlenül a tengerpartra épült. Talán ezért is lett népszerű idegenforgalmi központ, és emiatt nem akarunk mi itt megszállni. Abból  szempontból viszont fontos, hogy itt van csak bankautomata, mi pedig szeretnénk tudni, hogy tudunk-e levenni pénzt a számlánkról.

Himara előtt egy alig négyszáz méter magas hágón halad át az út, és a térképre nézve nem is gondolná az ember, mi következik utána: másfél kilométeres, őrült lejtő, csak úgy kapaszkodunk a fékbe. Pár éve itt történt egy buszos tragédia; ha valaki nem tartja be a 20 km/órás korlátozást, könnyen a szakadékban találhatja magát.

Újabb kocsmalátogatás után megérkezünk Himarába, és szerencsére a bankkártya működik. Innen már csak 12 kilométer Qeparo, és 7 körül ott is vagyunk.

Egyenesen ahhoz a házhoz tartunk, ahol legutóbb is megszálltunk. Akkor nagyon jól éreztük itt magunkat, a teljes felső szint a miénk volt, két terasszal. Most nincs ekkora szerencsénk, sajnos a legjobb szoba foglalt. Amit kapunk, nem rossz, de a kilátás nem olyan szép, és a tisztasággal nem vagyunk megelégedve. Ráadásul a néni – aki görögül vagy esetleg albánul tud csak velünk beszélni, de természetesen olyan tempóban, mintha mi is falubeliek lennénk – csak négy éjszakára tudja kiadni a szobát, mi pedig 7-et szeretnénk maradni. Az ár is elég magas, és alkudni lehetetlen. Sok választásunk nincs, teljesen kimerültek vagyunk az egész napos biciklizéstől, elfogadjuk tehát a szobát, de csak egy éjszakát fizetek ki, mert holnap megpróbálunk másik szállást keresni.

Este kicsit kirúgunk a hámból: egy üveg bor, másfél liter kóla, nagy doboz jégkrém és vacsorára nagy adag spagetti helyi zöldségekkel.

The first challenge of the day is to find where the Vlorë buses leave from. When I manage to clear the issue with a taxi driver, we first locate a burek shop and have breakfast and then I exchange the rest of our euros into leks. We almost miss the place our bus will leave from as there are no proper bus stations in Tirana. Instead, buses and minibuses leave from roadside parking lots or squares.

The journey to Vlorë takes more than four hours. I do my translations while the others sleep most of the time. Arriving in Vlorë, first we have to put the bikes together and replace the bags. It is terribly hot so we are soon sitting on the terrace of a pleasant pizzeria. The owner is a young man, who prepares the pizzas and also acts as the waiter. As it is still impossibly hot, we go to a park, where I finish my translations and then I go to an Internet cafe to send them. I also manage to buy two extra bike tubes; I have been worried about this ever since I used the last one a few days ago.

We only start pedalling south along the coastline around six, after we have bought some food for dinner – it is the usual stuff: sausages to grill, bread and vegetables. Today we only have to complete around 25 kilometres, just to get a bit closer to the pass we will have to conquer tomorrow. As the sun is setting down, we are trying to find a place for camping but we are not lucky this time. There are private gardens everywhere, or meadows with spiky weed. In the end I ask a bar waiter (he later turns out to be the owner) if we can pitch our tent in the garden and he doesn’t mind. In return, we order drinks and we also have dinner there as it wouldn’t be possible to make fire next to the building. He even allows us to use their bathroom so we can go to bed clean.

I wanted to get up really early today so that we can cycle uphill in the shade of the trees but my phone doesn’t work so after packing in and drinking coffee (something Anita cannot possibly miss) we finally set off around 7. The road starts to get very steep right after the village we stayed in and it stays more or less like that for the next 14 kilometres. We pass one more village, otherwise it is forest with the occasional honey selling stand or bar that we can see. Fortunately, there are some springs with fresh, cold water so we can refresh ourselves. Still, we run out of energy by around 9 so we stop at a suitable place to make fire and prepare the sausages left from yesterday. Then it is just another five kilometres to the top and when I see the pine tree that is featured in the Albanian coat of arms, I know we are very close.

It is a great feeling to reach the pass at an altitude of 1027 metres, especially as we started from sea level yesterday evening. We stop at several places to enjoy the panorama and then start our long descend. It is eleven kilometres, which means that this way it is even steeper; something we try not to think of at the moment. We try not to go too fast as the road is quite narrow and we even have to stop once to let the wheels cool down a bit.

Dhërmi is the first sizeable village after the pass. This is where we stayed three years ago but this time we only stop by the local shop cum bar to spend an hour or two until it gets a bit cooler. We start cycling again after four but at five we are lying under a tree again because it is impossible to climb these steep hills in the sun.

The road from Dhërmi to Himara is probably the toughest today – or we are just getting tired – because although the highest altitude is less than 400 metres, sometimes even I almost get off the bike to push it. We reach the town of Himara after a hair-rising descend of around 20%... we hold on to the brakes hard as we pass the memorials of all those who died here in car accidents.

In Himara, which is far too touristy for our taste, we only stop to try Anita’s bank card and, fortunately, it works. Then we gather our strength and start the last 12-kilometer section of the day that leads us to Qeparo.

We easily find the house we last stayed at; it is on a hill, overlooking the beach. That time we enjoyed ourselves a lot and the small apartment had not one but two terraces. Sadly, the only room the old Greek lady can offer us is a smaller one with only one terrace. What is more, we can only stay for four nights instead of the seven we planned but as we are exhausted and it is late, we accept it. I only pay for one night because tomorrow I want to find something for the rest of the week.

- English summary below –

A pihenőnap jót tett mindenkinek, újult erővel vágunk neki a mai távnak. Persze a pozitív hangulatnak kedvez az a tudat is, hogy ma csak a nagyjából 35 kilométerre lévő Laçig kell eljutnunk, ráadásul szinte végig egy folyót fogunk követni a tenger felé

Reggelizni a tegnap már kipróbált bürekes büféhez megyünk, és hármat be is csomagoltatunk magunknak az útra. Rëshent a már ismert úton hagyjuk el, utána pedig rátérünk a Fan folyó mellett haladó, kisebb mellékútra. A forgalom itt is nagyon alacsony, az út pedig nagyon jó minőségű, igazi élvezet a biciklizés rajta. Áthaladunk Rubikon, egy csinos kisvároson, amely egy középkori várrommal is büszkélkedhet. Ahogy közeledünk a tengerhez, a folyó kiszélesedik, és a végén egy kilométeres hídon jutunk át rajta. Innen az út már kevésbé élvezetes, kevesebb a fa, és ipari területeken haladunk át, amíg megérkezünk Laçba. Itt biztosan megáll a Shkodrából Tiranába tartó vonat.

Ekkorra már megint a nap közepén járunk, és csak árnyékban szabad tartózkodni. Áronék ezért megvárnak egy parkban, amíg én hotelszoba után járok. Amit találok, az elég drága, de más választásunk nincs, elindulunk a biciklikkel. A hotel mellett várakoznak a tiranai buszok, gondolom, egy próbát megér, megkérdezem, elvinnének-e mindenestől, és mennyiért. Pár perc múlva már a buszban ülünk az elképzelhetetlenül büdös, kancsi sofőr mögött, a bicajok pedig a tetőn.

Tirana csak 50 kilométer, bő egy óra alatt megérkezünk, közben pedig megnyugodva állapítjuk meg az egyre kaotikusabb forgalmat látva, hogy jól döntöttünk. Ezúttal nem megyünk be a belvárosba, mert szerencsénkre a busz a vasúti pályaudvartól pár száz méterre tesz le minket. A jegyirodánál aztán két kellemetlen meglepetés is ér: egyrészt a Vlorë-i vonat nem kettőkor indul – amit pont elértünk volna – hanem majd reggel 6-kor, másrészt biciklit egyáltalán nem lehet szállítani rajta.

Az most már biztos, hogy busszal megyünk tovább, a kérdés csak az, hogy még ma, vagy maradunk egy éjszakát Tiranában. Anita az utóbbi mellett dönt, elkezdünk hát hotelt keresni. A pályaudvar mellett találunk is egy barátságos panziót, aminek udvara is van, ez a bicajok miatt kapóra jön. A szoba pedig légkondis, ráadásul wifit is találok, úgyhogy estig ki sem dugjuk a fejünket.

Anita még korábban felfedezett egy ízlésesen berendezett kis bárt, ahol enni is lehet, ott vacsorázunk. A pincér nagyon kedves, megmutogatja a választékot, így kicsit jobban megismerhetjük az albán konyhát, legalábbis ami a grillezett kolbászokat illeti.

After the day we spent relaxing in Rrëshen, we set off on our next cycling day refreshed. What is more, we know that today’s ride will be an easy one: our destination is the town of Laç, only 30 kilometres away, most of which will be descending by a river, approaching the sea. We have bureks for breakfast, then hardly stop until we reach the pretty town of Rubik. The road is very quiet and quite good quality so we soon reach the Tirana-Shkoder road, where we turn left and after 6 or 7 kilometres we are in Laç.