- English summary below -
A pályaudvaron még tegnap megtudtuk, nagyjából merre találjuk a Vlorë-ba induló buszokat, de kiderül, hogy a vasutas félreértett: a közelben csak Vora feliratú minibuszok állnak. Egy taxis igazít végül útba, és a telefon GPS-e segítségével a térképen is be tudom azonosítani a jó pár kilométerre lévő helyszínt. Nem buszpályaudvarról van szó, ugyanis itt az ország különböző vidékeire tucatnyi pontról indulnak a buszok. Többnyire tereken, benzinkutak mellett vagy kisebb mellékutcákban várakoznak a kisebb-nagyobb járművek, és kiabálják a kalauzok a célállomások neveit, nehogy valaki lemaradjon. A mi buszunk 6 kilométerre innen indul majd, ki tudja, mikor. Előtte viszont megreggelizünk: találunk egy apró bürekes üzletet, és utána még pénzt is váltunk, mert a tengerparton már nem biztos, hogy lenne erre lehetőség.
A busz egész hamar elindul, miután begyömöszöltük a bicikliket a csomagtartóba. Az út legalább négy órát vesz igénybe – ezalatt Anita és Áron szinte végig alszanak, én pedig egy fordításon dolgozom, és írom a blogot. Kora délután érkezünk meg Vlorë-ba, és miután összeszereltük a bringákat, elindulunk a központ felé. A nap épp a fejünk felett jár, és itt még nagyobb a forróság, mint északon volt, ezért hamarosan egy pizzéria árnyékos teraszán ülünk. Az Olaszországban, majd Dubaiban edződött séf egy fiatal srác, aki angolul is jól beszél, büszkén mutatja meg Áronnak, hogyan tud a pizzatésztával zsonglőrködni, és utána azzal is eldicsekszik, hogy az olívaolajat maga készítette. A pizza és a penne is kiváló, azt hiszem, ide még visszanézünk hazafelé.
Az ebédet hosszú pihenő követi a tengerparti parkban, egyrészt mert még túl nagy a meleg, másrészt mert be akarok fejezni minden fordítást, amit erre a hétre elvállaltam. Nem tudom, mennyire lesz internet hozzáférésem a parton. Ötre mindennel kész vagyok, elküldöm a fordításokat, és egy biciklistől azt is megtudom, hol vehetek belsőt – ez azóta esedékes, hogy még a hegyekben elhasználtam az utolsó ép gumit. Nemsokára két thai biciklibelsővel gazdagodva térek vissza Anitáékhoz, akik közben már áttették székhelyüket egy kávézóba. Összeszedjük magunkat, és elindulunk a parti úton dél felé. Egy szupermarketben még megvesszük a ma esti vacsora alapanyagát, ugyanis ma is vadkempingezés a terv.
A déli tengerpart felé vezető út első 30 kilométere alig emelkedik. Szeretnék minél tovább eljutni még ma, hogy holnapra már csak a hágóhoz vezető, nehezebb szakasz maradjon, így talán a nagy meleg előtt felérhetünk a tetőre. Még egy boltnál megállunk, gyorsan megiszunk két liter gyümölcslét. Egy öreg bácsi görögül próbál velünk kommunikálni, nem sok sikerrel. Annyit azért megértünk, hogy képtelenségnek tartja bicajjal feljutni a hágóra. Annyira aggasztja a dolog, hogy a boltost is megkéri, próbáljon meg lebeszélni minket. Majd visszafelé benézünk, és megmutatjuk neki a videót:)
Lassan elhagyjuk a tengert, majd a nagy emelkedő előtti utolsó falut is elérjük. Itt már tényleg táborhelyet kell találni, mert lassan lemegy a nap. A helyzet nem éppen ideális: víz ugyan van, de csak egy csatornába terelt patak, ami ráadásul túl közel van az úthoz, itt nemigen tudunk megfürdeni. Ráadásul mindenfelé laknak, ahol pedig éppen nem valakinek a kertje van, ott szúrós növények vették át a terepet. Egy magánháznál ugyan kínálnak szobákat, de nekünk ez most túl drága. Aztán egy bár tulajdonosát kérdezem meg, megengedné-e, hogy a kertjében verjünk sátrat, és neki nincs semmi kifogása. A családjával együtt itt lakik a házban, és a végén a zuhanyzót is használhatjuk. Természetesen náluk vacsorázunk, hadd legyen egy kis hasznuk is a kedvességükből.
Másnap...
A telefonom kikapcsolt, és nem csörgött - valamiért nem akarta, hogy túl korán felkeljünk, pedig én szerettem volna már hatkor úton lenni. Ma kell ugyanis feljutnunk az 1027 méter magas Llogaraja-hágóra, amely mögött a déli tengerparti szakasz vár. Most nem lehetünk 200 méternél magasabban, tehát tizenöt kilométer alatt kell leküzdenünk 800 méter szintkülönbséget. Gyorsan összepakolok, eszünk kekszet reggelire, aztán elindulunk.
Már a falu végén elkezd meredeken felfelé haladni az út, mégis az első 4-5 kilométert egészen gyorsan megtesszük. Egy büfénél megállunk pár percre, aztán folytatjuk tovább a többnyire 10%-os emelkedőn, amit csak néha enyhít egy-egy lejtős szakasz – ilyenkor meg azon bosszankodhatunk, hogy utána még többet kell majd felfelé mászni. A hágó előtt egy falu mellett haladunk még el, utána szerencsére erdőn vezet át az utunk, így nem olyan nagy a meleg. Áron nem annyira bírja ma a meredek emelkedőket, szerzek hát egy botot, és segítek neki a nehezebb részeken. Ezzel a módszerrel egész jól haladunk felfelé, de fél tíz körül érezzük, hogy fogytán az energiánk. Most jön jól a tegnap este megmaradt kolbász – a bár kertjében mégsem rakhattunk tüzet. Találunk egy árnyékos helyet az erdőben, tüzet rakunk, és hamarosan eltüntetünk mindent a tányérokról. Innen már csak öt kilométer a hágó, és amikor elhaladunk az ország címerében szereplő öreg fenyőfa mellett, már tudom, hogy közel a cél.
A hágóra felérve megállunk kifújni magunkat, és persze a látvány miatt is érdemes néhány perc szünetet tartani. Innen a táj teljesen megváltozik, az eddigi erdőnek nyoma sincs. Kopár, meredek hegyoldalak között kanyarog lefelé az út, a mélyben pedig a türkizkék tenger, kis falvak láthatók. Mintha Görögországban lennénk. Miután kigyönyörködtük magunkat, felteszem a sisakra a kamerát, és elindulunk lefelé. Ez a lejtő „csak” tizenegy kilométer, ami azt jelenti, hogy valamivel meredekebb, mint a másik oldal volt (ebbe most még inkább nem gondolunk bele). Lélegzetelállító a kilátás, ahogy haladunk lefelé, bár száguldásról nem beszélhetek, mert igyekszünk biztonságos tempót tartani. Egyszer meg is kell állnunk, mert a ráfok a fékezéstől tűzforróak lettek.
15 kilométer ereszkedés után végül megérkezünk az első faluba, majd Dhërmi következik, ahol három éve eltöltöttünk pár napot. Most csak a falu boltjánál állunk meg egy hosszabb pihenőre, és két óra alatt elfogyasztunk pár doboz üdítőt, egy üveg joghurtos italt (dhall) és másfél liter tejet. A görög néni, aki a boltot vezeti, görögdinnyével is megkínál minket. Én sétálok kicsit a falu utcácskáin (inkább lépcsősorokról lehet beszélni), és készítek pár képet, aztán továbbindulunk, hogy még világosban érjünk Qeparóba.
Dhërmi után az út ismét meredeken emelkedni kezd, és pár lejtős szakasztól eltekintve ez így megy majdnem tíz kilométeren át. Még túl meleg van ehhez a mutatványhoz, ezért a következő falu határában egy fa alatt megállunk megint. Anita elalszik a polifoamon, én Áronnal hatalmas csótányokat fotózom. Utána előkerül az utolsó halkonzerv és a maradék kenyér is, és csak öt után indulunk tovább, Himara felé.
Himara a legnagyobb város a partszakaszon Saranda előtt, és sok másik településtől eltérően egyik része közvetlenül a tengerpartra épült. Talán ezért is lett népszerű idegenforgalmi központ, és emiatt nem akarunk mi itt megszállni. Abból szempontból viszont fontos, hogy itt van csak bankautomata, mi pedig szeretnénk tudni, hogy tudunk-e levenni pénzt a számlánkról.
Himara előtt egy alig négyszáz méter magas hágón halad át az út, és a térképre nézve nem is gondolná az ember, mi következik utána: másfél kilométeres, őrült lejtő, csak úgy kapaszkodunk a fékbe. Pár éve itt történt egy buszos tragédia; ha valaki nem tartja be a 20 km/órás korlátozást, könnyen a szakadékban találhatja magát.
Újabb kocsmalátogatás után megérkezünk Himarába, és szerencsére a bankkártya működik. Innen már csak 12 kilométer Qeparo, és 7 körül ott is vagyunk.
Egyenesen ahhoz a házhoz tartunk, ahol legutóbb is megszálltunk. Akkor nagyon jól éreztük itt magunkat, a teljes felső szint a miénk volt, két terasszal. Most nincs ekkora szerencsénk, sajnos a legjobb szoba foglalt. Amit kapunk, nem rossz, de a kilátás nem olyan szép, és a tisztasággal nem vagyunk megelégedve. Ráadásul a néni – aki görögül vagy esetleg albánul tud csak velünk beszélni, de természetesen olyan tempóban, mintha mi is falubeliek lennénk – csak négy éjszakára tudja kiadni a szobát, mi pedig 7-et szeretnénk maradni. Az ár is elég magas, és alkudni lehetetlen. Sok választásunk nincs, teljesen kimerültek vagyunk az egész napos biciklizéstől, elfogadjuk tehát a szobát, de csak egy éjszakát fizetek ki, mert holnap megpróbálunk másik szállást keresni.
Este kicsit kirúgunk a hámból: egy üveg bor, másfél liter kóla, nagy doboz jégkrém és vacsorára nagy adag spagetti helyi zöldségekkel.
The first challenge of the day is to find where the Vlorë buses leave from. When I manage to clear the issue with a taxi driver, we first locate a burek shop and have breakfast and then I exchange the rest of our euros into leks. We almost miss the place our bus will leave from as there are no proper bus stations in Tirana. Instead, buses and minibuses leave from roadside parking lots or squares.
The journey to Vlorë takes more than four hours. I do my translations while the others sleep most of the time. Arriving in Vlorë, first we have to put the bikes together and replace the bags. It is terribly hot so we are soon sitting on the terrace of a pleasant pizzeria. The owner is a young man, who prepares the pizzas and also acts as the waiter. As it is still impossibly hot, we go to a park, where I finish my translations and then I go to an Internet cafe to send them. I also manage to buy two extra bike tubes; I have been worried about this ever since I used the last one a few days ago.
We only start pedalling south along the coastline around six, after we have bought some food for dinner – it is the usual stuff: sausages to grill, bread and vegetables. Today we only have to complete around 25 kilometres, just to get a bit closer to the pass we will have to conquer tomorrow. As the sun is setting down, we are trying to find a place for camping but we are not lucky this time. There are private gardens everywhere, or meadows with spiky weed. In the end I ask a bar waiter (he later turns out to be the owner) if we can pitch our tent in the garden and he doesn’t mind. In return, we order drinks and we also have dinner there as it wouldn’t be possible to make fire next to the building. He even allows us to use their bathroom so we can go to bed clean.
I wanted to get up really early today so that we can cycle uphill in the shade of the trees but my phone doesn’t work so after packing in and drinking coffee (something Anita cannot possibly miss) we finally set off around 7. The road starts to get very steep right after the village we stayed in and it stays more or less like that for the next 14 kilometres. We pass one more village, otherwise it is forest with the occasional honey selling stand or bar that we can see. Fortunately, there are some springs with fresh, cold water so we can refresh ourselves. Still, we run out of energy by around 9 so we stop at a suitable place to make fire and prepare the sausages left from yesterday. Then it is just another five kilometres to the top and when I see the pine tree that is featured in the Albanian coat of arms, I know we are very close.
It is a great feeling to reach the pass at an altitude of 1027 metres, especially as we started from sea level yesterday evening. We stop at several places to enjoy the panorama and then start our long descend. It is eleven kilometres, which means that this way it is even steeper; something we try not to think of at the moment. We try not to go too fast as the road is quite narrow and we even have to stop once to let the wheels cool down a bit.
Dhërmi is the first sizeable village after the pass. This is where we stayed three years ago but this time we only stop by the local shop cum bar to spend an hour or two until it gets a bit cooler. We start cycling again after four but at five we are lying under a tree again because it is impossible to climb these steep hills in the sun.
The road from Dhërmi to Himara is probably the toughest today – or we are just getting tired – because although the highest altitude is less than 400 metres, sometimes even I almost get off the bike to push it. We reach the town of Himara after a hair-rising descend of around 20%... we hold on to the brakes hard as we pass the memorials of all those who died here in car accidents.
In Himara, which is far too touristy for our taste, we only stop to try Anita’s bank card and, fortunately, it works. Then we gather our strength and start the last 12-kilometer section of the day that leads us to Qeparo.
We easily find the house we last stayed at; it is on a hill, overlooking the beach. That time we enjoyed ourselves a lot and the small apartment had not one but two terraces. Sadly, the only room the old Greek lady can offer us is a smaller one with only one terrace. What is more, we can only stay for four nights instead of the seven we planned but as we are exhausted and it is late, we accept it. I only pay for one night because tomorrow I want to find something for the rest of the week.
We splash out in the evening: wine, a big bottle of Coke for Aron and a big box of ice-cream, plus a huge bowl of spaghetti with local vegetables.
