- English summary below -
Még sötét van, amikor én már a táskákat szerelem fel a biciklikre. A többiek felébresztése bizonyul a legnehezebb feladatnak, de végül egy gyors reggeli után indulásra készen állunk. Már csak a 77 lépcsőfokon kell valahogy lejuttatni a megrakott bicajokat, ami tíz perc alatt sikerül is. A tengerparton fél hatkor is van már egy-két korán kelő, és egy férfit álmából riasztunk fel, ahogy a kavicsokon nagy zörgéssel elhaladunk mellette. Fél hatkor hagyjuk el Qeparót, és az első tizenkét kilométer gyorsan meg is van, fél hét előtt Himarába érünk. Anita szeretné megnézni az e-mailjeit, de ilyenkor még minden zárva, a tengerparti városrészből elkezdünk hát felkapaszkodni a hegy tetején álló régi városrészbe. Ez az első kemény szakasz ma, de erőt ad, hogy az emelkedő végén a kávézónál megállunk majd egy italra.
A kis tér már ilyenkor is tele van öregekkel, akik kávét vagy joghurtos italt iszogatva beszélgetnek. Mi is megisszuk a kávénkat-kólánkat, aztán nekivágunk a nap legnehezebb szakaszának. Himara után fel kell jutnunk a mindössze 4-500 méter magas hágóra, ahonnan lefelé alig bírtuk a fékeket tartani. Most kiderül, hogy mindössze 1 kilométer az igazán meredek rész, és Áron is végigpedálozza.
Innen már könnyű dolgunk van, Dhërmiig már szinte végig lejt az út, és így a tájat is jobban tudjuk értékelni. A faluban megint megállunk a kis boltnál, ahol az öregember széles mosollyal fogad minket. Ezúttal joghurtos uborkasalátát eszünk kenyérrel, miközben vigyázunk, hogy a fejünk felett lakó fecskék nehogy kiegészítsék az ebédünket.
A hágóhoz vezető emelkedő előtti utolsó faluban szeretnénk megszállni, ahonnan út vezet le a tengerpartra is, mert ma délután és holnap is le szeretnénk még menni fürödni. Meg is érkezünk Palace-ba, de tengerparti utat nem látom, ezért továbbmegyünk, szállást keresve. Pár kilométerrel odébb be kell látnom, hogy itt már nem lesz több falu, vissza kell hát fordulnunk, ami emelkedőt jelent, és most már meleg is van. Kiderül, hogy majdnem egészen Dhërmiig vissza kell tekernünk, ha a part közelében szeretnénk megszállni. Ez kb. 8 km pluszt jelent mára, de szerencsére rögtön az első háznál van hely, egy idős albán néni adja ki háza egy részét. A szobán és a fürdőszobán kívül van külön konyhánk is, igaz, nem sűrűn akadhat vendég, mert minden dohos, és a mosogatót pókháló szövi be.
Lepakolunk, megmosakodunk, és elindulunk gyalog, hogy megkeressük a tengerhez vezető utat. Egy óra is eltelik, mire odatalálunk, mert az út hosszú, kanyargós, és sehol nincs kitáblázva. Ráadásul maga a part is csalódást okoz, mert éppen nagyszabású fejlesztés alatt áll. A nemrég még nyilvánvalóan csendes partszakasz mentén most egymást érik a trendi bárok, éttermek, a parton bérelhető napágyak és ernyők erdeje sorakozik, a járda félig van csak kész, félméteres gödrökkel tarkítva… Nem egészen erre vágytunk, de most már mindegy. Mindenekelőtt ennünk kell, ezért keresünk egy kevésbé csillogó éttermet, és ezt meg is találjuk egy rozzant büfé formájában – láthatóan itt volt a divatos konkurencia megjelenése előtt is. Az étel bőséges és finom, utána felfújom a matracot, és elgyalogolunk a napernyő- és bármentes partszakaszig.
Szerencsére a tenger minden kellemetlenséget feledtet: csodálatos kék-zöld árnyalatú és hihetetlenül tiszta. Gyorsan mélyül, de ott is jól lehet látni az alján a köveket, ahol már legalább tíz méter mély. Késő délutánig élvezzük a vizet és a napot utána visszaindulunk. Eszünk még egy tál állott fánkot egy másik büfében – azt elfelejtettem leírni, hogy a bárok kapacitásához képest alig van vendég, sok helyen a személyzet alkotja a többséget. A tulaj szerint máskor azért jobb forgalom, de most ők is megérzik az európai válságot. Egyébként leginkább gazdag tiranaiak és koszovóiak járnak most ide, bár feltűnően sok svéd rendszámú autót is látunk.
Visszafelé valahogy könnyebbnek tűnik az út, a meredek emelkedők ellenére. A boltban bevásárolunk a vacsorához, a házban megfőzzük, és megpróbálunk aludni. Ezt két dolog nehezíti meg: a meleg és a szúnyogok.
A házunktól és a partról is jól megfigyelhető a hágóra felkapaszkodó szerpentin – innen öt szakaszát lehet látni – és tartunk is tőle, hogyan fogjuk kora reggel bírni a komoly emelkedőt. Éppen ezért beiktatunk még egy pihenőnapot. Az albán néni nagyon örül nekünk, bár a kommunikáció nem zökkenőmentes. Én albánul próbálkozom, aztán kiderül, hogy kicsit oroszul is tud. Végül albán-orosz keveréket használunk, amibe néha egy-egy olasz vagy angol szó is belekeveredik.
Délelőtt nem megyünk sehová, én próbálom megjavítani Anita kilométeróráját, és néhány forrasztási kísérlet után végül egészen forradalmi módszerrel sikert aratok. Délután tengerpart, lényegében a tegnapi forgatókönyv szerint, azzal a különbséggel, hogy most a szomszédos bár DJ-e felajánl nekünk egy napozóágyat ernyővel, így Anita ott pihenhet, amíg Áron és én a parton vagyunk. A végén a matrac marad, mi visszasétálunk a faluba. Este ismét vacsorafőzés, borozás, dinnyeevés következik, utána pedig aludnánk. A feltételes mód teljesen indokolt, ugyanis ma borzalmas erőkkel támadnak a szúnyogok: nekem legalább negyven csípés díszíti reggelre csak a lábaimat, és minimum két órán át egyáltalán nem is tudok elaludni. Szerencsére Áron végig alszik – csak néha vakarózik álmában.
It is still dark when I mount the bags on the bikes. After a quick breakfast and the 77 steps leading to the beach, we are on our way back North. The initial section to Himara is easy as the first difficult uphill comes before the upper part of the town. We get up slowly, knowing we will have drinks in the bar. Then we have to handle the worst steep section of the day, the one where we could hardly hold our brakes on the way here. It turns out that it’s only a kilometre so we get to the pass fairly easily and enjoy the downhill ride to Dhërmi. In the village, we stop again at the small shop and eat yoghurt salad with cucumbers. The old man is very happy to see us again and this time we manage to avoid the swallows shitting on us or into our food.
We plan to stay in the last village with direct access to the beaches because we decided to have a day’s rest tomorrow. However, we miss the junction and in the end we have to turn back from the first hairpin bend under the pass. It means an extra 8 kilometre and we are not particularly happy about this as it has got really hot by this time. In the end we find a nice apartment in the village just after Dhërmi in an old Albanian woman’s house. She is very kind, offering us coffee, cold water and biscuits. She also tries her best to communicate with us – in the end we use a mixture of Albanian, English, Italian and Russian!
We spend the afternoon trying to find the beach and, once we are there, enjoying it. The place is not quite to our liking as it is full of chairs and parasols, as well as loud bars. The only thing missing is the crowd but we already know that Albanian people are very optimistic.
We spend the following day in the house and on the beach. I also have to repair Anita’s odometer and we need to wash some clothes. The night is terrible: fierce mosquitoes attack us and the dozens of bites still itch after several days.
