- English version below -
Az első 400 km az autópályák miatt gyorsan megvolt. Pesten még megálltunk enni valamit, utána Pécs felé jutottunk el a horvát határhoz. Egészen addig Anita vezetett, utána én egy rövidebb szakasztól eltekintve én. Horvátországban még jó utakon haladtunk tovább, aztán átléptünk Bosznia területére. Kicsit féltem, hogy az autó biztosítását nem fogadják el, de nem volt semmi probléma, és a GPS-nek hála a térképpel sem kellett vacakolni. Éjfél után már nekem is kicsit lankadt a figyelmem, amikor egy rendőr állított le elemlámpájával. Sajnos nem rutinellenőrzésről volt szó, egy 40-es tábla kerülte el a figyelmemet. A bírság 50 euró, amit fájó szívvel adtam oda neki, hiszen csaknem kétnapi költségvetésünkről volt szó. Papírt viszont nem adott hozzá, én pedig utolsó lehetőségként ebbe kapaszkodtam bele, kérdeztem, hogy hol az igazolás. A rendőr próbált valamit magarázni bíróságról és magasabb összegekről, de mindig visszakanyarodtam oda, hogy hol a papír. A végén a másik rendőr kiszállt, diszkréten odaállt mellém, megkérdezte, honnan jöttünk, majd intett, hogy menjünk. Nagy örömömben én egy 20-ast azért odaadtam nekik, Anita szerint nem vagyok normális. Így utólag szerintem sem. Hajnal felé egyre keskenyebbek lettek az utak, majd egy kisvárosban újból leállított egy rendőr. Ő 100 euróról kezdte, de vele már határozottabb voltam, és némi vitatkozás és jelbeszéd után elengedett fizetés nélkül. Bosznia 50 km gyönyörű, de rendkívül szűk és rossz minőségű útszakasszal búcsúzott el tőlünk – nem volt szélesebb az egész, mint a Bükkben az erdészeti utak, csak helyenként aszfalt sem volt. Montenegróban megszámlálhatatlan alagúton keresztül és fantasztikus hegyi tájon át jutottunk el Podgoricába. Tibor, aki vállalta autónk elszállásolását, 10 perc alatt értünk jött, és rövid bemutatkozás után már városszéli bérelt házánál voltunk, ahol a két méretes garázs egyike tényleg üresen állt. A ház maga pedig minden várakozásunkat felülmúlta: rendkívül ízlésesen berendezett, hatalmas nappali, egészen rendhagyó színösszeállítással. Jól jön a jeges víz és a zuhany is, aztán Tibor visszamegy a munkahelyére, Áron rohangászik, Anita alszik, én pedig elkezdem összerakni a bicajokat. Ákos telefonál, hogy nemsokára odaérnek Podgoricába, aznap ért véget ugyanis az egyhetes tengerparti nyaralásuk. Félóra múlva meg is jelennek, de én még legalább másfél órán át szerelek, majd pakolok. Anitának sehogy nem fűlik a foga a biciklizéshez – legszívesebben maradna éjszakára is, ahogy Tibor kedvesen felajánlotta – ezért elmegyünk együtt a városba, és egy pizzériában megebédelünk. Utána Ákosék elindulnak Prishtinába, mi pedig utánuk kicsit lassabban Shkoder irányában.
A délután fél ötös indulás miatt nyilvánvaló, hogy ma már nem jutunk sokáig, ráadásul az elején többször meg is kell állnunk, kisebb-nagyobb technikai problémák miatt. A legsúlyosabb, hogy Anita pedáljának a hajtókarja mintha kicsit kotyogna. Természetesen ennek most kell kiderülnie… Beolajozom, és bízom benne, hogy ezt a túrát még valahogy kibírja.
Aztán összeszedjük magunkat, és egész jó tempóban haladunk az albán határ felé. Az út kiváló minőségű, a forgalom sem túl nagy. Egy kisvárosban feltöltjük még az élelmiszerkészletünket, és meg sem állunk Albániáig. Innen már köves szakaszok is előfordulnak, és a fáradtság is lassan erőt vesz rajtunk, különösen az utolsó tíz kilométeres szakaszon. Alig várjuk már, hogy Koplikba érjünk, ahol állítólag van hotel. A tájjal vigasztalódhatunk: mellettünk a Shkodrai-tó, a nap pedig most bukik le a mögötte sorakozó hegyeknél. Albániába átérve egyébként nem csak az út minősége változott meg: addig legfeljebb néhányan néztek meg minket, itt viszont szinte mindenki integet, köszön, taxiból, buszból kihajolva bíztatnak minket.
Koplikban keressük a hotelt, amikor megáll előttünk egy terepjáró, és egy fiatal férfi kérdezi meg angolul, hogy mit keresünk. Elvezetnek a hotelhez, és a recepcióssal is beszél helyettem. Felmerül bennünk, hogy – afrikai, ázsiai szokásnak megfelelően – jutalékot kap utánunk, de épp ellenkezőleg, ő alkudja le nekünk az árat. Ugyanis ő a város papja, akit láthatólag mindenki ismer. A hotel viszont így is drága nekünk (30 euró), ezért elvisznek kocsival a másik szállodához. A kétágyas, fürdőszobás szoba itt a pap révén csak 10 euró, tévével és légkondival – azt hiszem, ennél nem lehetne olcsóbb.
Zuhanyzás után besétálunk a városközpontba, és találunk egy jó kis éttermet, de előtte még összevásárolunk pár finomságot (csokit, gyümölcslét, kakaót) egy boltban. Este 11-kor hullafáradtan esünk be az ágyba.
The journey from Miskolc to Croatia was easy without any problems. Then I started driving as Anita felt tired and we crossed the Bosnian border. During the night I was stopped by policemen twice and on both occasions they wanted to fine me for speeding. In Bosnia there are totally illogical speed limits, I guess only to make it possible to collect money from motorists. But these policemen were only trying to fill their pockets. First I paid a little after some bargaining but the second time I wouldn’t and in the end they let us go.
Arriving in Podgorica, I phoned the man who offered his garage for us on CoachSurfing. Tibor soon appeared and took us to his beautiful rented house. I started to put the bikes together and pack in. Then my brother arrived with his girlfriend and we had lunch together before they left for Kosovo. We also started our cycling tour, heading to the Albanian border. We arrived in the small town of Koplik after 8 and the local priest helped us find an affordable room in a hotel. We had dinner in town and went to bed as soon as we could.
