Hat láb, hat kerék

- English translation below –

július 3.

Kora reggel én elkészítek egy fordítást, utána összeszedjük magunkat, és fél nyolckor már haladunk Shkodra felé, mégpedig nagyon jó sebességgel, mert ez az út kiváló minőségű. Egy óra alatt meg is érkezünk, és kíváncsian várjuk, mennyit változott a város három év alatt. Gyorsan megtaláljuk a felújított főutcát, és azt is örömmel látjuk, hogy újabb régi utcákat szépítettek meg legutóbbi látogatásunk óta. Egy szimpatikus bár teraszán reggelizünk – pilafot (lényegében főtt rizs valamilyen szósszal, ez esetben leginkább hurkára emlékeztető szafttal) és joghurtot. Elintézem az internetes feladataimat, pénzt is váltok, aztán megkeressük a hagyományos fagyizót, ami annak idején annyira tetszett. Szerencsére ez változatlan, és most is árulják azt az erjesztett tejes italt, amit fagyival kell fogyasztani. Persze csak én vállalom be, a többiek maradnak a fagyinál.

Továbbindulunk Shkodrából a főúton, amelyen meglepetésünkre nagyon kicsi a forgalom, és meg sem állunk a Komani-tó legdélibb csücskénél, ahol egy kis bárban iszunk hideg limonádét. Innen egy magasabb rendű úton kell továbbhaladnunk pár kilométeren át, de szerencsére ez sem túl forgalmas. Viszont a hőség egyre nagyobb, így megállunk egy árnyékos helyen sziesztázni. A közeli házból egy idősebb nő észrevesz minket, aztán megjelenik egy nagy üveg hideg vízzel, és addig el sem megy, amíg az egész el nem fogy. Egy óra elteltével indulunk csak tovább, de akkora a hőség, és olyan meredek emelkedő áll előttünk, hogy bemenekülünk egy étterembe, hiszen az ebéd amúgy is esedékes.

Ebéd után már nem tűnik olyan súlyosnak az a hegy, és nemsokára lekanyarodunk a Komani felé vezető kisebb útra – szerencsére aszfaltozott, máskülönben vissza is fordulnánk azonnal. Innen kezdve egész nap a felduzzasztott tó mellett haladunk a völgy oldalán kígyózó úton. Mivel még mindig magasan jár a nap, és a víz is csábító, fürdésre alkalmas helyet próbálunk keresni, és végül egy elhagyott ház mellett találunk egy bővizű forrásra. A tó már nem is érdekel minket, itt ugyanis árnyék van, és meg is fürödhetünk a jéghideg vízben. Csak egy teheneket terelgető nő van a közelben, de látótávolságon kívül. Itt töltjük el a sziesztánk maradék részét, és kipihenten vágunk neki a még hátralévő 30 kilométernek. A pihenésre nagy szükség is volt, mert az út a legmagasabb dombokra is felkapaszkodik, hogy azután a következő völgyhöz leereszkedjen. Ez a hullámvasút eléggé kimerítő tud lenni főleg, ha a biciklit súlyos csomagok húzzák lefelé. Falu sem nagyon van a közelben, csak házak és kertek elszórva mindenfelé. Végül nyolc-kilenc kilométerre a céltól egy kanyarban kis boltot találunk, ahol csokival, keksszel, sörrel és kólával hozzuk helyre magunkat. Már nyolc óra van, amikor továbbindulunk, és a sebességünket ismerve jó esélye van, hogy sötétedés után érünk oda, de szerencsére forgalom szinte egyáltalán nincs – talán két autó óránként. Anitának már fogytán a türelme, és Áron is fárad, de kilenckor megérkezünk Komaniba, és a hotelt is rögtön megtaláljuk. Egy hatalmas épületről van szó, a kis faluhoz képest mindenképpen túlméretezett. Belül aztán további meglepetések várnak: olyan a hely hangulata, mint egy régi SZOT-üdülőé, például a nagyméretű aulában van pingpong-asztal is, a társalgóban biliárdasztal, bárpult, de látszik, hogy legalább húsz éve nem igazán törődnek vele. A gondnok Shrekre emlékeztet minket, és riasztó külseje ellenére nagyon barátságos is. A kertben isteni őszibarack terem, kilószámra esszük. Eldöntjük, hogy két éjszakát maradunk, hogy pihenjünk kicsit. 

július 4.

A második napunk Komaniban. Pihenni maradtunk még egy napot, ennek megfelelően nem történik semmi érdekes. A híd melletti kis étteremben ebédelünk, aztán a tóba is bemerészkedünk (pontosabban csak én), de annyira hideg, hogy nem lehet megmaradni benne. Áron jót játszik az iszappal, mi is beszállunk hidat építeni. Este vacsora a jól bevált helyen, napközben pedig barackevés minden mennyiségben.

július 5. 

A komp reggel tízkor indul a második gát mögül – ugyanis az eddig megismert tó mögött, Komani fölött jó száz méterrel újabb gát emelkedik, itt kezdődik a mintegy harminc kilométer hosszú, második felduzzasztott tó. Az út viszont Komani után már nem folytatódik tovább, tehát az egyetlen lehetőség a továbbjutásra a komp. Ehhez reggeli után fel kell tekernünk a gáthoz, át kell jutnunk egy ötszáz méteres, szinte teljesen sötét alagúton. A komp már bent áll, és hihetetlen módon nem más, mint egy régi busz, amelyet kereszteztek egy hajóval. A busz kormánya mögött ül a kapitány, az üléseken már utasok várakoznak, és meglepetésünkre négy-öt bicikli is áll a fedélzeten. Felpakolják a mieinket is, és ekkor érkezik egy újabb bicajos: egy cseh férfi, aki lihegve közli tört angolsággal az angolul szinte egyáltalán nem értő legénységgel, hogy mindjárt befut még 25 bringás, akik szintén a komppal szeretnének utazni. Rábólintanak, de látható, hogy ez nem fog menni. Felpakolnak tíz-tizenkét biciklit, aztán a kapitány elkezdi vadul nyomni a dudáját, amely hajókürt hangján szól, és hamarosan elindulunk. Azt később sem tudjuk meg, mi lett a többi csehvel.

A hajóút nem véletlenül a környék fő látványossága: a vízzel elárasztott völgyben haladunk bő két órán át, kisebb oldalvölgyekbe lehet betekinteni, a távolban pedig hóval borított hegycsúcsok is látszanak. A fedélzeten a klíma is kitűnő, hűvös szellő fúj egész idő alatt kivéve, amikor időről-időre megállunk egy tanyánál, hogy valaki ki- vagy beszálljon. Hol egy idős nő száll fel három zsák szárított gyógynövénnyel, hol két öltönyös férfi egy erdős hegyoldalnál, ahol közel-távol nem látni házakat. Aztán lassan megérkezünk Fierzë-be, és kiszállunk. Az első két kilométer köves úton vezet, amíg el nem érünk egy kereszteződéshez. Itt találunk egy vegyesboltot, és mivel mára valószínűleg csak a vadkempingezés jöhet szóba – út közben semmilyen jelentősebb település nem lesz – vásárolunk virslit, hagymát, hogy majd nyárson megsüssük. Kenyeret nem kapunk, de internetezni is meg kell még állnunk Fierzë-ben, úgyhogy továbbindulunk. Egy darabon elkísér egy fiatal srác, aki szeretne beszélgetni velünk, de a folyóhoz vezető lejtő tetején elköszön tőlünk, ami érthető, mert legalább 200 métert ereszkedünk rövid idő alatt. Az igazi meglepetés azonban csak ez után következik, mert szokás szerint felfelé kezd kígyózni az út, csak ezúttal legalább tíz kilométeren át tart a tíz százalékos emelkedő. A kilátás egyre szebb, a biciklisek egyre fáradtabbak – nem vagyunk ugyanis egyedül, mert a cseh csapat nagyjából azonos tempóban halad, mint mi. Áront nagyon elismerő pillantásokkal nézik, hiszen több felnőtt is csak tolja felfelé a biciklijét, ahol Áron felteker.

Közben viszont Fierzë-nek nyoma sincs, és egyre inkább úgy tűnik, hogy valahol le kellett volna kanyarodni a városhoz. Mire erre rájövök, addigra viszont már olyan magasan vagyunk, hogy onnan visszafordulni kész őrültség lenne. Három körül aztán belátom, hogy én sem ma, sem holnap nem jutok már internethez, ezért le kell mondanom egy elvállalt fordítást, egyet pedig át kell adnom egy másik fordítónak. Míg ezt intézzük, a csehek elhagynak minket, és beborul az ég. Nemsokára szakad az eső, épp amikor beérkezünk egy kis faluba, és egy csapat gyalogostól megkérdezzük, hol lehetne kenyeret venni. Kiderül, hogy albán zarándokok, egy apáca is van velük. Olaszul tudunk velük kommunikálni, és miután tolmácsolnak nekünk, egy helybeli srác hazafut, majd visszatér nagy szatyor kenyérrel. Ekkor már ömlik az eső, és be is hív minket a házukba. A bicajok a fészerbe kerülnek, mi a nappaliba a szülőkkel és a másik gyerekkel együtt. Nagyon szegényesen élnek, meszeltek a falak, egyszerű kandalló a falban, régi bútorok, még tévé sincs. Azonnal hellyel kínálnak minket, és hoznak törökös kávét, hideg vizet. Próbálunk velük beszélgetni, hol angolul (a fiú tud pár szót), hol albánul. Aztán az asszony elküldi a fiút, aki hamarosan egy tálcával tér vissza, rajta házi kenyér, sajt, kolbász, paradicsom. Kevésszer esett olyan jól az ebéd, mint itt. Az eső lassan eláll, a társalgásból is kifogyunk, elbúcsúzunk. Pénzt semmiképp nem akarnak elfogadni tőlünk, ezért egy csomag szegedi paprikát adunk nekik, amit pont ilyen alkalmakra hoztunk magunkkal.

A nap hátralévő részében tekerünk tovább, hegyre föl, hegyről le. Az idő az esőnek hála sokkal kellemesebb, csak az erőnk van fogytán. Anita szóba elegyedik egy cseh párral, akik Fierzë felé igyekeznek, és megtudja, hogy nagyjából tíz kilométerre van egy kis bár, ahol enni is lehet. Ez hát a célunk, és nyolc kilométer után találunk is egy kis útszéli boltot, pár asztallal és székkel. Ami a legjobb, az út másik oldalán, erdős részen egy kis pihenőt alakítottak ki, ahol egy újabb cseh páros már elkezdte felverni a sátrát. Nem nehéz a döntés, hogy mi is itt maradunk éjszakára. Veszünk még pár konzervet, hideg kólát és sört, Áronnak nyalókát, aztán letáborozunk. A korábban beszerzett virsliket és hagymát megsütjük, jól bevacsorázunk, beszélgetünk egy sort a másik két bringással, és alszunk reggelig.

June 3rd

We leave Koplik quite early and the first 20 kilometres to Shkodra prove to be easy as it is mostly flat and the road is good quality. We have breakfast in the renovated old town and then we try the traditional ice-cream in a little shop we found three years ago. Then we continue south until we reach the Puka-Tirana road. It is getting really hot so we stop at various places to get refreshed and have our lunch in a roadside cafe before turning left on the Komani road. This road leads along the bank of an artificial lake in a dramatic valley. The views are superb but cycling here is really difficult as the road goes like a roller-coaster for thirty kilometres. We stop by a deserted house to have a bath in the water of an ice-cold spring and then ride our bikes all afternoon. We reach Komani around nine as it is getting dark but there is practically no traffic here. We find a hotel in the village, huge compared to place or the number of tourists around here. Inside it reminds me of company resorts of communist times with its spacious halls and faded decor. But the room is clean and comfy and the caretaker is very kind. He treats us with honey-sweet peaches from the garden and I am invited for a glass of raki. We decide to stay for two nights to recover a bit.

June 4th

We start the day with a tasty breakfast in Komani. Then we ride up to the dam and through a pitch dark tunnel to reach the ferry. It is already there, half full of passengers, bicycles and other baggage. It is no ordinary ferry: they ingeniously combined an old bus and some sort of boat and the captain sits behind the original steering wheel! Suddenly a large group of Czech cyclists arrive and the ferry is soon full – half of them actually have to stay in Komani and hope for a second round during the day.

The journey along the lake is a very pleasant one: there is a refreshing breeze and the views are fantastic. Now and then we stop at a group of small houses to drop or pick up someone. Then we arrive at the port of Fierzë and soon we can start pedalling again. We buy some food for the evening in a small shop and descend to the river, only to start cycling up again. However, this time the steep part lasts for a good ten kilometres and we have to stop frequently not only to absorb the view but also to take a rest and drink. The Czech cyclists keep out speed so we see them now and again and they always look at Aron in amazement because some of the men have to push their bikes where he can cycle up.