- English summary below -
Nem hagyott nyugodni, hogy elhagytam a kanalakat és főleg a svájci bicskát, amely már 10 éve elkísér az utazásainkon, ezért felkelek egészen korán, és nem sokkal 6 után már ismét Fushe-Arrëzben vagyok. A zöldséges rendes ember, eltakarította előző este a szemetet a boltja előtt, de egy közeli konténerben meglátom az ismerős szatyrot, és már volt is értelme plusz húsz kilométert tekerni.
Utána veszek még reggelit, és sietek vissza a folyópartra. A többiek persze még javában durmolnak, de nem is baj, mert nekem még akad feladatom: meg kell varrni pár helyen a megviselt bicajos táskákat. Ezzel el is foglalom magamat egy órán át, amikor megjelenik ismét a tegnap már megismert nő a lányával. Hozzák ki a kecskéket legelni, és hoztak nekünk két uborkát és egy üveg hideg vizet. Megköszönöm, és kicsit beszélgetek velük, később a lányt megkínálom szőlővel is.
Anitáék csak nyolc után hajlandóak kikecmeregni a sátorból, amikor már elviselhetetlen bent a hőség. Befejezem a varrást, összepakolok, közben elkészül a reggeli is. Most következik a legnehezebb feladat: valahogy fel kell küzdenünk a három megpakolt biciklit az útra a meredek, köves ösvényen. A hordár szerepét én játszom, addig Anita fent, Áron lent őrködik.
Ma szeretnénk minél tovább jutni a vasútvonalig, azaz a tengerparti részig. Maga a vasút jó nyolcvan kilométerre van innen, ez az eddigiek alapján nemigen sikerülhet, tehát ahol ránk esteledik, ott keresünk szállást.
A délelőttből már túl sok nincs hátra, haladunk vagy tizenöt kilométert az egyre nagyobb hőségben. Egy kisebb folyónál meg is állunk, mert kisebb vízesések és medencék sorakoznak a híd mellett, ezt nem szabad kihagyni. A víz itt már sokkal kellemesebb, mint fent a hegyekben volt, Áron is szívesen megmártózik. Egy kisebb városban megebédelünk, aztán a hosszú emelkedős szakasz elején, egy hídnál megállunk egy hosszabb pihenőre. Csak két óra múlva indulunk tovább, amikor már elviselhetőbb a meleg. Tíz kilométeren át kell szinte folyamatosan hegynek felfelé haladni, de ezek az emelkedők mégsem tűnnek olyan szörnyűnek – vagy mi kezdünk megedződni. Egy forrásnál felfrissülünk, és én kicserélem a régóta lassan eresztő belsőmet, mert már nagyon unom, hogy óránként pumpálnom kell.
Hét óra előtt megállunk egy bárnál inni valami hideget, és utána hibázunk egyet: nem a korábbi úton indulunk tovább, hanem egy másik, sokkal rosszabb minőségűn, amely levezet a völgybe. Az sem változtat a helyzeten semmit, hogy két embert is megkérdezünk, és ők is a rossz irányba küldenek minket. Ennek oka, hogy ők a völgyben vezető autópályára gondolnak, errefelé ugyanis nem probléma biciklivel utazni a sztrádán. Lent viszont már nincs visszaút, próbálom hát meggyőzni Anitát, hogy a legkisebb rossz, ha gyorsan letudjuk a leállósávban azt a húsz kilométert, mi a következő kijáratig – és városig – hátravan. Ő érthető módon nem lelkesedik az ötletért, inkább szeretne valakit találni, aki elvisz, csakhogy itt nagyon kicsi a forgalom, nem sok esélyünk lenne, és hamarosan sötétedik. Végül Áronnal együtt rábeszéljük, és elindulunk. Sajnos az első hat-nyolc kilométeren elég sok az emelkedő, és ettől Anita megint megijed, hogy így soha nem érünk oda. Viszont a pályán már visszafordulni nem lehet, ezért megint meg kell győznöm, hogy vagy itt alszunk a közelben, és másnap reggel megyünk tovább, vagy összekapjuk magunkat. Szerencsére az utolsó tíz kilométer egyetlen hatalmas lejtő, és végül sötétedésre elhagyhatjuk az autópályát. Innen csak húsz perc a város, Rrëshen, ahol egy rendőr segítségével az egyetlen hotel portását is sikerül felhajtani.
Este az albán városokban a belváros egy-egy utcáját lezárják a forgalom elől, és a gyalogosoké a terep. Ilyenkor mindenki, de főleg a fiatalok a legjobb ruháikat veszik fel, és sétálgatnak, miközben mustrálják egymást. Elég vicces szokás, de jó a hangulat. Beülünk egy szocreál stílusú étterembe, ahonnan főleg a konyhalány kinézetű idő pincérnő fog megmaradni emlékezetünkben. Egyetlen mosoly nem hagyja el az ajkát, egy ízben az étlapot is szinte odadobja elénk az asztalra. A kaja és a helyi vörösbor viszont nagyon finom.
Július 8. vasárnap
Az előző napi hosszú és kimerítő bicajozás után úgy érezzük, ránk fér még egy nap pihenő, és Rrëshen megfelelő helynek is tűnik erre. Gyakorlatilag egész nap nem csinálunk semmit, csak a szobában döglünk, és elmegyünk enni, internetezni, este pedig csatlakozunk a korzózó helyiekhez.
I wake up very early because I have decided to cycle back to Fushe-Arrëz and try to find the Swiss army knife I lost yesterday. At six I am in the centre of town and I soon find the lost things in a garbage container. Then I return to our camp by the river with some breakfast and water.
Anita and Aron are still asleep but I have other work to do: I mend our bags as they have some alarming tears. They only get up as the old woman and her daughter return with their goats and cows. They have brought us some cucumbers and cold water and I talk to the girl a bit in English.
After breakfast we set off because we would like to get as close to the railway as possible today. It is a good eighty kilometres so I don’t think it is possible in one day. During the morning hours we stop at some bars and at a river with small waterfalls and pools under them. It is a great place to refresh ourselves. We spend our daily siesta by a bridge and then start the climb of the day after four. We have to cycle uphill for around ten kilometres but this time it doesn’t feel so tiring.
Finally, we make a mistake at a bend when we take a small side road instead of the right one. This takes us down to a valley, from where the only way out is on the motorway. It is not an easy decision but in Albania it is common practice and the traffic is very low so we ride 20 kilometres as far as the first town called Rëshen.
We find quite a good hotel in the town centre and then we join the locals in the street, where they stroll up and down wearing their best clothes. Only our clothes are far less elegant.
