- English version below -
A nappali nagy meleg miatt úgy döntöttünk, hogy kora reggel indulunk el, délelőtt tekerünk pár órát, aztán hosszú szieszta után délután jöhet a napi táv második fele. Ennek megfelelően 8-kor már úton vagyunk, de már most is nagy a meleg, főleg az első pár kilométeren, amikor a síkságon haladunk egyenletesen felfelé, és árnyék sehol. Anita nagyon nehezen bírja, főleg mert szinte semmit nem ettünk, ezért egy óra után megállunk egy elhagyatott ház mellett, és megreggelizünk. Utána is nagyon lassan fogynak a kilométerek, az út végig emelkedik, és egyre nagyobb a hőség. Időnként megállunk egy fa árnyékában pihenni és vizet inni – egy kis faluban vettünk egy üveg teljesen fagyott vizet, ez órákig kitart. Végül is megszakításokkal fél egyig tekerünk, ekkor érünk a Bogë nevű faluba, ahol véget ér az aszfaltút. Itt először megebédelünk egy bárban, aztán elindulunk a köves úton, hogy keressünk egy helyet a hosszabb pihenőre. A köves út borzalmas minőségű, alig lehet rajta felfelé haladni. Egy kilométer után megállunk a falu másik végén álló étteremnél, és ott is maradunk 4-ig a napernyő árnyékában.
Bogë-tól az út először felvezet egy 1600 feletti hágóra, majd onnan le egy másik völgybe, ahol a mai túra célpontja, Theth található. Ez a falu ma a gyalogtúrázók központja, az Albán Alpok szívében. A hágóig 15 km az út, és onnan lefelé még ugyanennyi. Ez normális úton nem is lenne olyan sok, de ez az út még a terepjáróknak is gondod okoz időnként, hát még az egykerék-meghajtású bringáknak. Körülbelül három kilométert teszünk meg iszonyú lassúsággal, amikor Anita megunja, és leint egy autót. Egy fiatal srác vezeti, és beleegyezik, hogy elvisz minket Thethbe a bicajokkal együtt 20 euróért. Felpakoljuk a cuccokat a platóra, és elindulunk.
Az autóból látjuk, hogy ezt a hegyet magunk biztosan nem másztuk volna meg egy nap alatt, hiszen még így is egy órán át megyünk felfelé. Közben a biciklik hátul össze-vissza zötyögnek, többször meg is kell állni, hogy megigazítsam őket, mert a sofőrünk nem hajlandó óvatosabban vezetni. Aggódom, hogy mi lesz, ha lefelé még vadabban megyünk, ezért úgy döntök, hogy a hágón kiszállunk, és onnan már valahogy csak lejutunk. Leszedjük a három bicajt, amelyeken kisebb sérülések egyből láthatók – Áron panaszkodik is, hogy a szép zöld festés megsérült az övén – és a srác kéri a pénzt. Nincs húsz eurósunk, ezért mondom neki, hogy lekben fizetünk. Ő a telefonján beírja, hogy 30 lesz, én pedig csak arra figyelek, hogy az árfolyam miatt nem lehet annyi, csak 27, majd leszámolok neki 27 ezer leket. A kocsi elhajt, mi összeszedjük magunkat – némi centrírozás, váltóigazítás, csomagok elrendezése – és készítünk néhány fotót a hegyekről. Aztán elindulunk lefelé, és Anita ekkor kérdezi meg, hogy mennyit is fizettem, én pedig rádöbbenek, hogy egy nullával többet… Az albánoknak az a zavaró szokásuk van, hogy gyakran egy nullával többet használnak a beszédben (például a 20-ra azt mondják, hogy 200), ami persze félreértésekhez vezethet. Szóval csak 2700-at kellett volna, ő meg persze nem szólt, csak eltette a pénzt. Egyheti pénzünkről van szó, végig azon törjük a fejünket, hogy lehetne esetleg visszaszerezni. Arra jutunk, hogy a srác valószínűleg még Thethben lesz, és akkor mindent felkutatunk utána.
De előbb ehhez még le kell jutnunk a hegyről, ami több mint 2 óránkba telik a nagyrészt szinte járhatatlan úton. Végül még mindig elég magasan a falu felett egy kempingnél Anita úgy dönt, ő innen tovább nem megy. Lepakolok a biciklimről, hogy én azért még megpróbálom megkeresni a piros Mitsubishit. Mire a csomagokat beviszem az udvarra, Anita már egy fiatal albánnak magyarázza a történteket, és többen figyelmesen hallgatják. Úgy döntünk, hogy amíg ők megpróbálnak telefonálgatni, addig én lemegyek a faluba körülnézni. Még jó negyedóra lefelé az út, de csomagok nélkül határozottan egyszerűbb. Mire leérek, már majdnem besötétedett, de körbejárom a pár utcát, benézek mindenhova, de azt az autót sehol nem látom. Már visszafelé indulnék, amikor még azért megkérdezek két fiút, nem látták-e a kocsit. Ők nem tudnak angolul, de egyik ismerősük igen, neki magyarázom el, mi történt. Fel van háborodva, és amikor részletesen leírom a sofőrt és az autót, eszébe jut, hogy látta délután, és azt is tudja, hova ment. Nagybátyja felajánlja az autóját, én pedig azt mondom nekik, ha visszaszerezzük az egész pénzt, azt a húsz eurót ők kapják, amit a fuvarért fizettem ki.
Beülünk, és jó negyedórát zötykölődünk a még a korábbinál is durvább úton. Közben a fiú elmagyarázza, hogy egy nagyon befolyásos tiranai férfi házához megyünk, ahol szülinapi bulit tartanak. Közben előkerül a rakis üveg is, megkínálnak albán pálinkával. A gazdag férfi végighallgatja a történetet, aztán megígéri, hogy intézkedik, csak várjunk kicsit. Pár perc után visszajön, és azt mondja, hogy az illető még nem ment vissza Tiranába, egy ismerőse ott is van a buliban, és egyébként is majd ő elintézi, hogy a pénz visszakerüljön hozzám. Másnap reggel menjünk vissza, és addigra elrendezi a dolgot.
Visszaautózunk a faluba, itt én kiszállok, és elindulok a sötétben felfelé a kempinghez, remélve, hogy nem tévedek el. Közben a fékpofák alá került kavicsok miatt mindkét féket ki kell iktatnom – ez felfelé nem olyan nagy gond – és a váltó is rakoncátlankodik, a sötétben még azt is igazgathatom. Aztán egy kanyarban elemlámpa fényét pillantom meg: kiderül, hogy egy férfi jön lefelé egy rendőrrel, akik már engem kerestek. A férfi olaszul magyarázza, hogy Anitáék jól vannak, ők is kerestek korábban, de már alszanak. Nemsokára megérkezünk a szállásunkhoz. Anitáék lerohannak, Áron nagyon örül nekem, mert már azt hitte, hogy teljesen elvesztem. A vacsorám vár rám, leülök enni, addig Anita elmeséli, hogy velük mi történt.
Amikor én elindultam, ő az angolul elmagyarázta a történteket, a szállásadóink pedig egyetértettek vele, hogy ennyi pénzt nem lett volna szabad csak úgy elvennie. Felhívták a helyi rendőrt is, aki hamarosan megjelent, és két telefon után már tudták azt is, hogy kiről van szó. Ők is megtudták tehát, hogy a gazdag tiranai bulijára jött, és úgy gondolták, talán egy bárban lehet. Elindult hát Anita, Áron és a rendőr a faluba, de mint kiderült rendőrautóra nem futotta, tehát gyalog. Ekkor már volt legalább 10 óra, Anitáék sem ettek semmit, és miután pár száz métert megtettek lefelé a meredek, sáros ösvényeken, közölték a rendőrrel – kézzel-lábbal – hogy ők inkább visszamennek, mert ennek semmi értelme. Ekkor jelent meg motoron a házunk tulajdonosa, aki a faluban járt utána a dolgoknak, és aki elmondta, hogy megvan az illető, és holnap reggelre a pénz is meglesz, sőt ott lesz az asztalon a házunkban. Anitáék visszamentek hát a házhoz, megvacsoráztak, és mivel még mindig nem voltam sehol, éjfél körül lefeküdtek aludni, de Áron nagyon aggódott értem, és aludni sem akart. Ekkor érkeztem meg én.
A háziak vártak a vacsorával, és miközben tömtem magamba az ételt, Anita elmesélte a fentieket, majd én is a magam történetét. Reménykedtünk, hogy az adott szó errefelé még tényleg ér valamit, és gyorsan lefeküdtünk aludni.
Because of the hot weather, we decided to start cycling early in the morning, then take a longer siesta and cycle again for a few hours in the afternoon. The first ten kilometres are terribly difficult as it is already hot at 8 and the road ascends steadily. We stop for breakfast and then a number of times just to drink some cold water in the shade. We reach Bogë, a tiny village at the end of the asphalt road, around 1 p.m. and take a long break. Some people warn us that the road to Theth is very bad but we trust ourselves and think that we can do 30 kilometres anyhow.
Well, the road is horribly bad and it is simply impossible to ride the bikes with all the bags. In the end Anita has enough and hitches a jeep. The driver, a young man, agrees to take us to Theth for 20 euros and we accept the price. He drives recklessly and we have to stop several times to check the bikes. Arriving on the pass, I decide to continue on the bicycles , thinking that the descent cannot be so bad. At this moment I make a huge mistake: instead of 2700 lek, I give him 27000, confused as Albanians often add a zero when they talk about money. He takes it without a word and we only realise the problem a few minutes later. Then we try to reach the village as fast as possible but the 16 km journey still takes 2.5 hours. By the time we get there, it is getting late and we stop at a guesthouse. While Anita explains our story to the hosts, I go down to the village proper, where I also find someone who speaks good enough English to understand what happened. Anita even involves the local police and we both find out where the man went. The locals are upset as they feel this man has damaged the reputation of their community. We both get the promise that the next day we will get the money back and I return to the house around midnight. We share our experiences while I have dinner and then we go to bed.
