Hat láb, hat kerék

- English summary below -

Sikerül egész korán felkelnünk, és reggelizés, pakolás után fél nyolckor már úton is vagyunk. A mai tervünk, hogy megtesszük a völgyből még hátralévő jó harminc kilométert, aztán egy másik úton eljutunk Fushe-Arrëz városáig.

Jó tempóban haladunk délelőtt, veszünk áfonyát két kislánytól az út mellett, aztán megérkezünk egy egész elegáns étteremhez. A cseh pár is itt iszogat, csatlakozunk hozzájuk. A hely igazi érdekessége számunkra a két barátságos medvebocs, akiket egy nagyméretű ketrecben tartanak. Áron odavan értük, meg is lehet őket simogatni, nagyon játékosak. Épp indulnánk tovább, amikor észreveszem, hogy az első kerekem defektes. Legalább negyven percig vesztegelünk, mert kétszer is rosszul ragad meg a folt, de végül aztán sikerül, és haladhatunk tovább. Közben viszont azt a nyugtalanító hírt kapom, hogy gond van a fordításommal, és lassan küldeni kellene a megrendelőnek. Persze az út sem lett könnyebb, épp olyan sok az emelkedő, mint eddig. Délután egy körül megállok, hogy küldjek egy sms-t, és ahogy indulnék tovább, egy szisszenést hallok, és a gumi ismét lapos. A korábbi lyuk a ludas, de most már egyforintos nagyságú… el is dobhatom ezt a belsőt. A pótbelsőről tíz perc után kiderül, hogy szintén defektes, kezdhetem azt javítani. Anitáék közben ki tudja, hol járnak, mert előrementek. Ma valahogy nincs szerencsém a gumiragasztással, mert harmadszorra sem sikerül, és elfogy a foltom is. Írok Anitának, hogy jöjjenek vissza, és gondolkodom, mit tehetnénk. Az utolsó foltot azért még egyszer ráragasztom, és ráteszek egy nagy követ. Amikor ismét együtt vagyunk, arra jutunk, hogy vagy kérnünk kell valakitől gumiragasztót, vagy le kell vitetnünk magunkat a városig. Forgalom viszont szinte nincs is, ezért a közeli forrásnál előbb megfürdünk, aztán pedig megesszük a konzervjeinket és a maradék kenyerünket. Ekkor jön arra egy minibusz, a sofőrnek próbálom elmagyarázni, hogy belsőre vagy ragasztóra lenne szükségem. Azt mondja, elviszi a lyukas gumit, fordul egyet, és visszahozza megragasztva. Kiveszem hát a belsőt a kő alól, de a folt most mintha megragadt volna, ezért a sofőrrel közösen visszaszereljük, és felfújjuk a kereket. Nem ereszt! Kézrázás, integetés, és indulhatunk tovább.

A völgyben még előttünk álló tizenöt kilométert egyre kevesebb lelkesedéssel tesszük meg – még szerencse, hogy időről-időre friss vizű forrásra akadunk. Aztán öt körül végre elérjük az elágazást, és onnan tizenkét kilométeres lejtő következik, egészen a kisvárosig. Fushe-Arrëzben a főtéren bevásárolunk estére, mert hotel errefelé nemigen akad. Amíg én a boltban vagyok, Anitát és Áront körbeveszi húsz helyi bicajos gyerek, akik vidáman ordítanak, össze-vissza száguldoznak, bicajt akarnak cserélni velünk… Üzletet is sikerül kötnünk: egyiküktől veszek egy aránylag új belsőt 500 lekért. Később a város legszéléig követnek minket, és nagyon kell vigyáznunk, hogy ne ütközzünk velük össze.

A város után pár kilométerrel találunk egy táborozásra alkalmas helyet, egyetlen hátránya, hogy egy meredek ösvényen kell leereszkedni hozzá a folyóhoz. A parton széles, füves részen lehet felverni a sátrat, és a közelben nem látni embereket, házakat, így talán nyugodtan lehetünk holnap reggelig. Lassan levonszoljuk a bicajokat a partra, aztán felverjük a sátrat is. Teljesen azért nem lehetünk egyedül, hamarosan kolompolást hallunk, majd megjelenik a két kecskepásztor – anya és lánya, akik a közelben lakhatnak. Köszönnek nekünk, és sokáig kíváncsian néznek minket, mielőtt hazavinnék az állatokat.

Mi berendezkedünk a sátorban, és még sötétedés előtt lemegyünk a folyópartra, hogy megfürödjünk a hosszú nap után. A víz itt már sokkal kevésbé hideg, mint fent a hegyekben volt, de ahhoz éppen eléggé, hogy felfrissítsen. Biztos nem teljesen tiszta, de mi úgy érezzük, minden koszt sikerült lemosnunk magunkról, jöhet tehát a vacsora.

A városban megint virslit vettünk és hagymát, ezért elkezdünk fát gyűjteni. Az újabb meglepetés akkor következik, amikor nyársat szeretnék faragni, ugyanis sehol nem találom a bicskát. Némi gondolkodás után összeáll a kép: legutóbb, amikor a defekt megjavítása után megebédeltünk az út szélén, a kanalakkal együtt a szemetes zsákba kerülhetett, amit persze nem hagytunk ott, hanem magunkkal vittük Fushe Arrëzbe, ott dobtam ki a zöldségesnél. Ez már kicsit sok egy napra, de nincs mit tenni, foggal-körömmel összehozok egy kezdetleges nyársat, aztán elkészül a tűz is, a zöldséget pedig harapjuk hozzá. A vacsora így is nagyon jól esik, Áron alig tud betelni a sült hagymával, és a végén szőlő a desszert. A ráadás a csillagos ég, elképzelhetetlenül sok csillaggal, hiszen a közelben alig van mesterséges fényforrás.

After breakfast we get ready and we are soon on the road again. We buy blueberries from two little girls near a village and then stop at a nice new restaurant for a drink. The real sight of the place is that there are two bear cubs held in a large cage. They are very cute and friendly; Aron and Anita can hardly stop playing with them.

This is where I get the first flat tyre of the day and it takes a long time to repair because the first two times it just won’t stuck. Then I get bad news about my translation that needs to be forwarded to my customer today and when I am about to send a message on my phone, my other tyre goes flat with a loud hiss. This time I am alone as the others have left me behind but have difficulties again. I just cannot make the patch stick to the tyre and in the end I run out of patches altogether. I give it a last try, using the last one once again, and I call Anita and Aron back. We decide to have a bath at the nearby spring, have our lunch by the road and then try to get help from a driver. A bus driver stops in the end and promises to take my tyre back mended but first we check the patch and I can hardly believe my eyes: it finally worked! He helps me put the tyre and the wheel back and then we say goodbye.

The rest of the day we cycle the final twenty kilometres along the valley. It is a gruelling ride but finally we reach the road to Fushe-Arrëz and the last twelve-kilometre section is downhill. Pure joy! In the town we buy food for dinner and try to handle the twenty kids who gather to talk to us. I buy a new tyre from one of them and then we leave because we need to find a quiet place to camp.

We find a nice grassy field by the river and decide to stay there for the night. Later we have some visitors: a mother and her daughter, returning home with their goats and two cows. We have a bath in the river and eat grilled sausages with vegetables.

- English translation below –

július 3.

Kora reggel én elkészítek egy fordítást, utána összeszedjük magunkat, és fél nyolckor már haladunk Shkodra felé, mégpedig nagyon jó sebességgel, mert ez az út kiváló minőségű. Egy óra alatt meg is érkezünk, és kíváncsian várjuk, mennyit változott a város három év alatt. Gyorsan megtaláljuk a felújított főutcát, és azt is örömmel látjuk, hogy újabb régi utcákat szépítettek meg legutóbbi látogatásunk óta. Egy szimpatikus bár teraszán reggelizünk – pilafot (lényegében főtt rizs valamilyen szósszal, ez esetben leginkább hurkára emlékeztető szafttal) és joghurtot. Elintézem az internetes feladataimat, pénzt is váltok, aztán megkeressük a hagyományos fagyizót, ami annak idején annyira tetszett. Szerencsére ez változatlan, és most is árulják azt az erjesztett tejes italt, amit fagyival kell fogyasztani. Persze csak én vállalom be, a többiek maradnak a fagyinál.

Továbbindulunk Shkodrából a főúton, amelyen meglepetésünkre nagyon kicsi a forgalom, és meg sem állunk a Komani-tó legdélibb csücskénél, ahol egy kis bárban iszunk hideg limonádét. Innen egy magasabb rendű úton kell továbbhaladnunk pár kilométeren át, de szerencsére ez sem túl forgalmas. Viszont a hőség egyre nagyobb, így megállunk egy árnyékos helyen sziesztázni. A közeli házból egy idősebb nő észrevesz minket, aztán megjelenik egy nagy üveg hideg vízzel, és addig el sem megy, amíg az egész el nem fogy. Egy óra elteltével indulunk csak tovább, de akkora a hőség, és olyan meredek emelkedő áll előttünk, hogy bemenekülünk egy étterembe, hiszen az ebéd amúgy is esedékes.

Ebéd után már nem tűnik olyan súlyosnak az a hegy, és nemsokára lekanyarodunk a Komani felé vezető kisebb útra – szerencsére aszfaltozott, máskülönben vissza is fordulnánk azonnal. Innen kezdve egész nap a felduzzasztott tó mellett haladunk a völgy oldalán kígyózó úton. Mivel még mindig magasan jár a nap, és a víz is csábító, fürdésre alkalmas helyet próbálunk keresni, és végül egy elhagyott ház mellett találunk egy bővizű forrásra. A tó már nem is érdekel minket, itt ugyanis árnyék van, és meg is fürödhetünk a jéghideg vízben. Csak egy teheneket terelgető nő van a közelben, de látótávolságon kívül. Itt töltjük el a sziesztánk maradék részét, és kipihenten vágunk neki a még hátralévő 30 kilométernek. A pihenésre nagy szükség is volt, mert az út a legmagasabb dombokra is felkapaszkodik, hogy azután a következő völgyhöz leereszkedjen. Ez a hullámvasút eléggé kimerítő tud lenni főleg, ha a biciklit súlyos csomagok húzzák lefelé. Falu sem nagyon van a közelben, csak házak és kertek elszórva mindenfelé. Végül nyolc-kilenc kilométerre a céltól egy kanyarban kis boltot találunk, ahol csokival, keksszel, sörrel és kólával hozzuk helyre magunkat. Már nyolc óra van, amikor továbbindulunk, és a sebességünket ismerve jó esélye van, hogy sötétedés után érünk oda, de szerencsére forgalom szinte egyáltalán nincs – talán két autó óránként. Anitának már fogytán a türelme, és Áron is fárad, de kilenckor megérkezünk Komaniba, és a hotelt is rögtön megtaláljuk. Egy hatalmas épületről van szó, a kis faluhoz képest mindenképpen túlméretezett. Belül aztán további meglepetések várnak: olyan a hely hangulata, mint egy régi SZOT-üdülőé, például a nagyméretű aulában van pingpong-asztal is, a társalgóban biliárdasztal, bárpult, de látszik, hogy legalább húsz éve nem igazán törődnek vele. A gondnok Shrekre emlékeztet minket, és riasztó külseje ellenére nagyon barátságos is. A kertben isteni őszibarack terem, kilószámra esszük. Eldöntjük, hogy két éjszakát maradunk, hogy pihenjünk kicsit. 

július 4.

A második napunk Komaniban. Pihenni maradtunk még egy napot, ennek megfelelően nem történik semmi érdekes. A híd melletti kis étteremben ebédelünk, aztán a tóba is bemerészkedünk (pontosabban csak én), de annyira hideg, hogy nem lehet megmaradni benne. Áron jót játszik az iszappal, mi is beszállunk hidat építeni. Este vacsora a jól bevált helyen, napközben pedig barackevés minden mennyiségben.

július 5. 

A komp reggel tízkor indul a második gát mögül – ugyanis az eddig megismert tó mögött, Komani fölött jó száz méterrel újabb gát emelkedik, itt kezdődik a mintegy harminc kilométer hosszú, második felduzzasztott tó. Az út viszont Komani után már nem folytatódik tovább, tehát az egyetlen lehetőség a továbbjutásra a komp. Ehhez reggeli után fel kell tekernünk a gáthoz, át kell jutnunk egy ötszáz méteres, szinte teljesen sötét alagúton. A komp már bent áll, és hihetetlen módon nem más, mint egy régi busz, amelyet kereszteztek egy hajóval. A busz kormánya mögött ül a kapitány, az üléseken már utasok várakoznak, és meglepetésünkre négy-öt bicikli is áll a fedélzeten. Felpakolják a mieinket is, és ekkor érkezik egy újabb bicajos: egy cseh férfi, aki lihegve közli tört angolsággal az angolul szinte egyáltalán nem értő legénységgel, hogy mindjárt befut még 25 bringás, akik szintén a komppal szeretnének utazni. Rábólintanak, de látható, hogy ez nem fog menni. Felpakolnak tíz-tizenkét biciklit, aztán a kapitány elkezdi vadul nyomni a dudáját, amely hajókürt hangján szól, és hamarosan elindulunk. Azt később sem tudjuk meg, mi lett a többi csehvel.

A hajóút nem véletlenül a környék fő látványossága: a vízzel elárasztott völgyben haladunk bő két órán át, kisebb oldalvölgyekbe lehet betekinteni, a távolban pedig hóval borított hegycsúcsok is látszanak. A fedélzeten a klíma is kitűnő, hűvös szellő fúj egész idő alatt kivéve, amikor időről-időre megállunk egy tanyánál, hogy valaki ki- vagy beszálljon. Hol egy idős nő száll fel három zsák szárított gyógynövénnyel, hol két öltönyös férfi egy erdős hegyoldalnál, ahol közel-távol nem látni házakat. Aztán lassan megérkezünk Fierzë-be, és kiszállunk. Az első két kilométer köves úton vezet, amíg el nem érünk egy kereszteződéshez. Itt találunk egy vegyesboltot, és mivel mára valószínűleg csak a vadkempingezés jöhet szóba – út közben semmilyen jelentősebb település nem lesz – vásárolunk virslit, hagymát, hogy majd nyárson megsüssük. Kenyeret nem kapunk, de internetezni is meg kell még állnunk Fierzë-ben, úgyhogy továbbindulunk. Egy darabon elkísér egy fiatal srác, aki szeretne beszélgetni velünk, de a folyóhoz vezető lejtő tetején elköszön tőlünk, ami érthető, mert legalább 200 métert ereszkedünk rövid idő alatt. Az igazi meglepetés azonban csak ez után következik, mert szokás szerint felfelé kezd kígyózni az út, csak ezúttal legalább tíz kilométeren át tart a tíz százalékos emelkedő. A kilátás egyre szebb, a biciklisek egyre fáradtabbak – nem vagyunk ugyanis egyedül, mert a cseh csapat nagyjából azonos tempóban halad, mint mi. Áront nagyon elismerő pillantásokkal nézik, hiszen több felnőtt is csak tolja felfelé a biciklijét, ahol Áron felteker.

Közben viszont Fierzë-nek nyoma sincs, és egyre inkább úgy tűnik, hogy valahol le kellett volna kanyarodni a városhoz. Mire erre rájövök, addigra viszont már olyan magasan vagyunk, hogy onnan visszafordulni kész őrültség lenne. Három körül aztán belátom, hogy én sem ma, sem holnap nem jutok már internethez, ezért le kell mondanom egy elvállalt fordítást, egyet pedig át kell adnom egy másik fordítónak. Míg ezt intézzük, a csehek elhagynak minket, és beborul az ég. Nemsokára szakad az eső, épp amikor beérkezünk egy kis faluba, és egy csapat gyalogostól megkérdezzük, hol lehetne kenyeret venni. Kiderül, hogy albán zarándokok, egy apáca is van velük. Olaszul tudunk velük kommunikálni, és miután tolmácsolnak nekünk, egy helybeli srác hazafut, majd visszatér nagy szatyor kenyérrel. Ekkor már ömlik az eső, és be is hív minket a házukba. A bicajok a fészerbe kerülnek, mi a nappaliba a szülőkkel és a másik gyerekkel együtt. Nagyon szegényesen élnek, meszeltek a falak, egyszerű kandalló a falban, régi bútorok, még tévé sincs. Azonnal hellyel kínálnak minket, és hoznak törökös kávét, hideg vizet. Próbálunk velük beszélgetni, hol angolul (a fiú tud pár szót), hol albánul. Aztán az asszony elküldi a fiút, aki hamarosan egy tálcával tér vissza, rajta házi kenyér, sajt, kolbász, paradicsom. Kevésszer esett olyan jól az ebéd, mint itt. Az eső lassan eláll, a társalgásból is kifogyunk, elbúcsúzunk. Pénzt semmiképp nem akarnak elfogadni tőlünk, ezért egy csomag szegedi paprikát adunk nekik, amit pont ilyen alkalmakra hoztunk magunkkal.

A nap hátralévő részében tekerünk tovább, hegyre föl, hegyről le. Az idő az esőnek hála sokkal kellemesebb, csak az erőnk van fogytán. Anita szóba elegyedik egy cseh párral, akik Fierzë felé igyekeznek, és megtudja, hogy nagyjából tíz kilométerre van egy kis bár, ahol enni is lehet. Ez hát a célunk, és nyolc kilométer után találunk is egy kis útszéli boltot, pár asztallal és székkel. Ami a legjobb, az út másik oldalán, erdős részen egy kis pihenőt alakítottak ki, ahol egy újabb cseh páros már elkezdte felverni a sátrát. Nem nehéz a döntés, hogy mi is itt maradunk éjszakára. Veszünk még pár konzervet, hideg kólát és sört, Áronnak nyalókát, aztán letáborozunk. A korábban beszerzett virsliket és hagymát megsütjük, jól bevacsorázunk, beszélgetünk egy sort a másik két bringással, és alszunk reggelig.

June 3rd

We leave Koplik quite early and the first 20 kilometres to Shkodra prove to be easy as it is mostly flat and the road is good quality. We have breakfast in the renovated old town and then we try the traditional ice-cream in a little shop we found three years ago. Then we continue south until we reach the Puka-Tirana road. It is getting really hot so we stop at various places to get refreshed and have our lunch in a roadside cafe before turning left on the Komani road. This road leads along the bank of an artificial lake in a dramatic valley. The views are superb but cycling here is really difficult as the road goes like a roller-coaster for thirty kilometres. We stop by a deserted house to have a bath in the water of an ice-cold spring and then ride our bikes all afternoon. We reach Komani around nine as it is getting dark but there is practically no traffic here. We find a hotel in the village, huge compared to place or the number of tourists around here. Inside it reminds me of company resorts of communist times with its spacious halls and faded decor. But the room is clean and comfy and the caretaker is very kind. He treats us with honey-sweet peaches from the garden and I am invited for a glass of raki. We decide to stay for two nights to recover a bit.

June 4th

We start the day with a tasty breakfast in Komani. Then we ride up to the dam and through a pitch dark tunnel to reach the ferry. It is already there, half full of passengers, bicycles and other baggage. It is no ordinary ferry: they ingeniously combined an old bus and some sort of boat and the captain sits behind the original steering wheel! Suddenly a large group of Czech cyclists arrive and the ferry is soon full – half of them actually have to stay in Komani and hope for a second round during the day.

The journey along the lake is a very pleasant one: there is a refreshing breeze and the views are fantastic. Now and then we stop at a group of small houses to drop or pick up someone. Then we arrive at the port of Fierzë and soon we can start pedalling again. We buy some food for the evening in a small shop and descend to the river, only to start cycling up again. However, this time the steep part lasts for a good ten kilometres and we have to stop frequently not only to absorb the view but also to take a rest and drink. The Czech cyclists keep out speed so we see them now and again and they always look at Aron in amazement because some of the men have to push their bikes where he can cycle up.

- English version below -

Előző este úgy tűnt, hogy Anitáék sokkal egyszerűbb megoldást találtak a problémára, és ezért én nem állítottam be az órát 5-re, csak 8-kor keltem fel. Aztán fél óra múlva kopogtatnak, hogy itt van Mikele a faluból, a srác, aki este segített nekem. Kimegyek hozzá, és elmagyarázom, miért nem voltam lent reggel a faluban. Azt mondja, hogy el kell mennünk a pénzért egy bárba, ahol ott lesz a Mitsubisihis srác. Levisznek, és valóban odajön hozzánk nagy vigyorral, majd azt próbálja magyarázni, hogy csak félreértés volt, és ő sem értette, miért adok olyan sok pénzt, de úgy gondolta, biztos tudom, mit csinálok. Aztán sajnálkozik, hogy az egész már nincs is meg, mert benzint kellett vennie, csak 20 ezret tud visszaadni. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de a zsebeit nem kutathatom át. Erre meghív még egy sörre, és megígéri azt is, hogy másnap reggel elvisz minket Shkodráig, ha akarjuk. Bár még maradtunk volna ezen a szép helyen egy napot, elfogadom az ajánlatát, mert innen úgyis csak kocsival tudnánk továbbjutni, így legalább a pénz egy része nem veszett kárba.

Visszamegyek gyalog a házhoz, ahol Anitáék már reggeliznek. Csatlakozom hozzájuk, utána kimosunk pár ruhát, és összeszedtük magunkat, mert azért egy kicsit körül is akartunk nézni a faluban. A közelben van két vízesés, a nagyobbik kicsit messzebb, ezeket én szerettem volna megnézni. A kisebbel kezdjük – ez talán 15 méter magas lehet, alatta kis medencével. Sehol senki, tehát leöltöztünk, és egy órán át élveztük a jéghideg vizet. Én még a vízesés tetejére is felmászom, aztán lefelé majdnem le is zúdulok a kövekkel együtt…

Amikor megszáradunk, lemegyünk a faluba, iszunk egy kólát Mikeléék bárjában, aztán egy másik helyen bőségesen megebédelünk (igazság szerint túlrendeljük magunkat, mint általában). Anitának az evés után már nincs igazán kedve túrázni, ezért szétválunk – csak én indulok el vízesést nézni. Szeretnék a faluban is körülnézni kicsit. Theth a mai napig eléggé el van zárva a külvilágtól. Télen a 3 méteres hó miatt, az év további részében a borzalmas út az oka. Albánia északi részén még helyenként ma is él a vérbosszú hagyománya, ami azt jelenti, hogy egy sérelem miatt családok nemzedékeken át ölik egymást. Ilyenkor az egyetlen menedék a kulla, egy kőből épített torony, amelyben a vérbosszútól tartó rokonok élik életüket hosszú évekig. Bár Thethben ez a szokás már régen kiveszett, itt látható az egyik utolsó kulla. Hosszas bolyongás után vízesést nem találok, de a kőtornyot megnézem, és több pontról is megcsodálhatom a falut. Mivel épp bukik le a nap a hegyek mögé, a fényviszonyok is nagyon jók a fotózáshoz. Aztán gyalogolok vissza a házhoz, és lassan itt a vacsora ideje. A kínálat egyébként elég egyforma errefelé: általában házi sajtot, kenyeret, salátát, húst és sült krumplit lehet enni. A reggeli pedig házi kenyér, sajt, vaj és frissen fejt tej. Ja, és a teához is házi méz jár.

Shortly after I wake up, Mikele is there to pick me up. We go to a bar in the village, where we meet the man from yesterday. He reluctantly admits that he took ten times more money from us but says he doesn’t have all of it. He gives back 20 thousand but promises to take us to Shkoder at 5 next morning.

We spend the rest of the day trying to see as much as possible of Theth. This village can boast with breathtaking surroundings. It feels like being somewhere in the Alps – no wonder these mountains are called the Albanian Alps. First we check out the small waterfall that we can have all for ourselves. We have a bath in the small pond though the water is freezing at first. We walk to the village church and then I alone take a short stroll around the village, taking advantage of the great light conditions of the evening. The dinner is really delicious: we get bean soup, boiled meat, salad and home-made yoghurt.

Kijutunk Thethből - július 2. hétfő

Reggel a megbeszélteknek megfelelően felkelünk fél 5-kor, és összepakolom, amit este még nem raktam a táskákba. Anita nem hajlandó lejönni a kapuhoz, nem bízik a srácban. Én viszont nem akarom véletlenül sem elszalasztani, ezért 5-kor kint vagyok az út mellett. Fél hatkor belátom, hogy ismét átvert minket, visszamegyek hát aludni még egyet. Végül hét körül kelünk fel, aztán megreggelizünk. A háziak nagyon sajnálják a történteket, a reggeli is ingyen van ma. Nekik sincs ötletük, hogy mit tehetnénk, mert csak délután járnak buszok Koplik felé. Áron egészen összebarátkozik egy kislánnyal, és a kezdeti nehézségek után nagy nevetésekkel játszanak együtt. Én lemegyek a faluba, hogy megkérdezzem Mikelét, hogyan juthatnánk vissza legalább Bogë-ig, ahol véget ért az aszfaltozott út. Csodálkozik, amikor meglát, az pedig teljesen megdöbbenti, hogy a Mitsubishis hazudott nekünk. Szerinte délig nemigen lesz busz, de megígéri, hogy ha arra alkalmas autó indul visszafelé, foglal nekünk három helyet, és megkéri őket, hogy vegyenek fel minket a szállásunknál.

Ezután nem sok értelmét látom, hogy a bárban ücsörögjek, visszaindulok inkább. Ekkor derül ki, hogy lefelé sikerült összeszednem egy defektet, így tolhatom fel a biciklit. Egy órát eltöltök a gumijavítással, és a másik két biciklit is kicsit helyrepofozom, utána várunk tovább. Óránként talán kétszer jön egy autó, ilyenkor kimegyek az úthoz, de persze egyik sem üres. Végül úgy döntünk dél körül, hogy mind a hárman lesétálunk a faluba, legalább addig nem unatkozunk. Útközben egy terepjárót megállítunk, egy tiranai család jön Thethbe vakációzni. Ők érthető módon nem szeretnék még egyszer megtenni ezt az utat a kedvünkért, de nagyon segítőkészek, és levisznek a faluba. Megtudjuk, hogy 2-kor indul egy busz, addig várunk a bárban és a folyóparton, Anitáék pedig meg is ebédelnek.

A busz kis késéssel elindul, a sofőr szerencsére óvatosan vezet, ami ezen az úton lényeges szempont. Útközben felpakoljuk a bicikliket és a csomagokat, és a vendéglátó család részletesen megtárgyalja az esetünket a sofőrrel és az albán utasokkal is – mindenki fel van háborodva. Egy óra alatt érünk a hágó tetejére, ahol egy fotózás is belefér, aztán újabb egy óra lefelé az út Bogë-ig. Egy kólára megállunk a korábban már megismert étteremnél, aztán továbbindulunk, és fél hétkor megérkezünk Koplikba a hotel elé. A gondnok széles vigyorral fogad minket, megkapjuk ugyanazt a szobát – azóta sem takarították ki, hogy három napja itt aludtunk, és a vécé sem működik, de az ára továbbra is nagyon vonzó. Kisebb javításokat még végzek a bicajokon, aztán besétálunk a városba, és megvacsorázunk. A hotelben betermelünk egy görögdinnyét, aztán alvás.

As agreed, we wake up at 4.30 in the morning and I go down to the gate to wait for the car. Anita doesn’t really believe the man will be coming and stays in bed. She is right: I go back to our room after waiting half an hour in vain. In the end we get up around seven and have breakfast – we get it free of charge as our hosts are very sympathetic. Then Aron plays with a local girl, Anita lies in the shade and I cycle down to the village to ask for some information. Mikele says buses won’t leave before noon and that he will reserve 3 seats for us so I return and after repairing the bikes I join Anita doing nothing. Finally, we have enough of this and walk to the village together. We find out that the first bus will leave around 2 p.m. so we wait by the river. The trip takes one hour to the pass and another one to Bogë, where we stop for a drink, and then arrive in Koplik at 6.30. We stay at the same hotel and have dinner at the same restaurant as a few days before. 

- English version below -

A nappali nagy meleg miatt úgy döntöttünk, hogy kora reggel indulunk el, délelőtt tekerünk pár órát, aztán hosszú szieszta után délután jöhet a napi táv második fele. Ennek megfelelően 8-kor már úton vagyunk, de már most is nagy a meleg, főleg az első pár kilométeren, amikor a síkságon haladunk egyenletesen felfelé, és árnyék sehol. Anita nagyon nehezen bírja, főleg mert szinte semmit nem ettünk, ezért egy óra után megállunk egy elhagyatott ház mellett, és megreggelizünk. Utána is nagyon lassan fogynak a kilométerek, az út végig emelkedik, és egyre nagyobb a hőség. Időnként megállunk egy fa árnyékában pihenni és vizet inni – egy kis faluban vettünk egy üveg teljesen fagyott vizet, ez órákig kitart. Végül is megszakításokkal fél egyig tekerünk, ekkor érünk a Bogë nevű faluba, ahol véget ér az aszfaltút. Itt először megebédelünk egy bárban, aztán elindulunk a köves úton, hogy keressünk egy helyet a hosszabb pihenőre. A köves út borzalmas minőségű, alig lehet rajta felfelé haladni. Egy kilométer után megállunk a falu másik végén álló étteremnél, és ott is maradunk 4-ig a napernyő árnyékában.

Bogë-tól az út először felvezet egy 1600 feletti hágóra, majd onnan le egy másik völgybe, ahol a mai túra célpontja, Theth található. Ez a falu ma a gyalogtúrázók központja, az Albán Alpok szívében. A hágóig 15 km az út, és onnan lefelé még ugyanennyi. Ez normális úton nem is lenne olyan sok, de ez az út még a terepjáróknak is gondod okoz időnként, hát még az egykerék-meghajtású bringáknak. Körülbelül három kilométert teszünk meg iszonyú lassúsággal, amikor Anita megunja, és leint egy autót. Egy fiatal srác vezeti, és beleegyezik, hogy elvisz minket Thethbe a bicajokkal együtt 20 euróért. Felpakoljuk a cuccokat a platóra, és elindulunk.

Az autóból látjuk, hogy ezt a hegyet magunk biztosan nem másztuk volna meg egy nap alatt, hiszen még így is egy órán át megyünk felfelé. Közben a biciklik hátul össze-vissza zötyögnek, többször meg is kell állni, hogy megigazítsam őket, mert a sofőrünk nem hajlandó óvatosabban vezetni. Aggódom, hogy mi lesz, ha lefelé még vadabban megyünk, ezért úgy döntök, hogy a hágón kiszállunk, és onnan már valahogy csak lejutunk. Leszedjük a három bicajt, amelyeken kisebb sérülések egyből láthatók – Áron panaszkodik is, hogy a szép zöld festés megsérült az övén – és a srác kéri a pénzt. Nincs húsz eurósunk, ezért mondom neki, hogy lekben fizetünk. Ő a telefonján beírja, hogy 30 lesz, én pedig csak arra figyelek, hogy az árfolyam miatt nem lehet annyi, csak 27, majd leszámolok neki 27 ezer leket. A kocsi elhajt, mi összeszedjük magunkat – némi centrírozás, váltóigazítás, csomagok elrendezése – és készítünk néhány fotót a hegyekről. Aztán elindulunk lefelé, és Anita ekkor kérdezi meg, hogy mennyit is fizettem, én pedig rádöbbenek, hogy egy nullával többet… Az albánoknak az a zavaró szokásuk van, hogy gyakran egy nullával többet használnak a beszédben (például a 20-ra azt mondják, hogy 200), ami persze félreértésekhez vezethet. Szóval csak 2700-at kellett volna, ő meg persze nem szólt, csak eltette a pénzt. Egyheti pénzünkről van szó, végig azon törjük a fejünket, hogy lehetne esetleg visszaszerezni. Arra jutunk, hogy a srác valószínűleg még Thethben lesz, és akkor mindent felkutatunk utána.

De előbb ehhez még le kell jutnunk a hegyről, ami több mint 2 óránkba telik a nagyrészt szinte járhatatlan úton. Végül még mindig elég magasan a falu felett egy kempingnél Anita úgy dönt, ő innen tovább nem megy. Lepakolok a biciklimről, hogy én azért még megpróbálom megkeresni a piros Mitsubishit. Mire a csomagokat beviszem az udvarra, Anita már egy fiatal albánnak magyarázza a történteket, és többen figyelmesen hallgatják. Úgy döntünk, hogy amíg ők megpróbálnak telefonálgatni, addig én lemegyek a faluba körülnézni. Még jó negyedóra lefelé az út, de csomagok nélkül határozottan egyszerűbb. Mire leérek, már majdnem besötétedett, de körbejárom a pár utcát, benézek mindenhova, de azt az autót sehol nem látom. Már visszafelé indulnék, amikor még azért megkérdezek két fiút, nem látták-e a kocsit. Ők nem tudnak angolul, de egyik ismerősük igen, neki magyarázom el, mi történt. Fel van háborodva, és amikor részletesen leírom a sofőrt és az autót, eszébe jut, hogy látta délután, és azt is tudja, hova ment. Nagybátyja felajánlja az autóját, én pedig azt mondom nekik, ha visszaszerezzük az egész pénzt, azt a húsz eurót ők kapják, amit a fuvarért fizettem ki.

Beülünk, és jó negyedórát zötykölődünk a még a korábbinál is durvább úton. Közben a fiú elmagyarázza, hogy egy nagyon befolyásos tiranai férfi házához megyünk, ahol szülinapi bulit tartanak. Közben előkerül a rakis üveg is, megkínálnak albán pálinkával. A gazdag férfi végighallgatja a történetet, aztán megígéri, hogy intézkedik, csak várjunk kicsit. Pár perc után visszajön, és azt mondja, hogy az illető még nem ment vissza Tiranába, egy ismerőse ott is van a buliban, és egyébként is majd ő elintézi, hogy a pénz visszakerüljön hozzám. Másnap reggel menjünk vissza, és addigra elrendezi a dolgot.

Visszaautózunk a faluba, itt én kiszállok, és elindulok a sötétben felfelé a kempinghez, remélve, hogy nem tévedek el. Közben a fékpofák alá került kavicsok miatt mindkét féket ki kell iktatnom – ez felfelé nem olyan nagy gond – és a váltó is rakoncátlankodik, a sötétben még azt is igazgathatom. Aztán egy kanyarban elemlámpa fényét pillantom meg: kiderül, hogy egy férfi jön lefelé egy rendőrrel, akik már engem kerestek. A férfi olaszul magyarázza, hogy Anitáék jól vannak, ők is kerestek korábban, de már alszanak. Nemsokára megérkezünk a szállásunkhoz. Anitáék lerohannak, Áron nagyon örül nekem, mert már azt hitte, hogy teljesen elvesztem. A vacsorám vár rám, leülök enni, addig Anita elmeséli, hogy velük mi történt.

Amikor én elindultam, ő az angolul elmagyarázta a történteket, a szállásadóink pedig egyetértettek vele, hogy ennyi pénzt nem lett volna szabad csak úgy elvennie. Felhívták a helyi rendőrt is, aki hamarosan megjelent, és két telefon után már tudták azt is, hogy kiről van szó. Ők is megtudták tehát, hogy a gazdag tiranai bulijára jött, és úgy gondolták, talán egy bárban lehet. Elindult hát Anita, Áron és a rendőr a faluba, de mint kiderült rendőrautóra nem futotta, tehát gyalog. Ekkor már volt legalább 10 óra, Anitáék sem ettek semmit, és miután pár száz métert megtettek lefelé a meredek, sáros ösvényeken, közölték a rendőrrel – kézzel-lábbal – hogy ők inkább visszamennek, mert ennek semmi értelme. Ekkor jelent meg motoron a házunk tulajdonosa, aki a faluban járt utána a dolgoknak, és aki elmondta, hogy megvan az illető, és holnap reggelre a pénz is meglesz, sőt ott lesz az asztalon a házunkban. Anitáék visszamentek hát a házhoz, megvacsoráztak, és mivel még mindig nem voltam sehol, éjfél körül lefeküdtek aludni, de Áron nagyon aggódott értem, és aludni sem akart. Ekkor érkeztem meg én.

A háziak vártak a vacsorával, és miközben tömtem magamba az ételt, Anita elmesélte a fentieket, majd én is a magam történetét. Reménykedtünk, hogy az adott szó errefelé még tényleg ér valamit, és gyorsan lefeküdtünk aludni.

Because of the hot weather, we decided to start cycling early in the morning, then take a longer siesta and cycle again for a few hours in the afternoon. The first ten kilometres are terribly difficult as it is already hot at 8 and the road ascends steadily. We stop for breakfast and then a number of times just to drink some cold water in the shade. We reach Bogë, a tiny village at the end of the asphalt road, around 1 p.m. and take a long break. Some people warn us that the road to Theth is very bad but we trust ourselves and think that we can do 30 kilometres anyhow.

Well, the road is horribly bad and it is simply impossible to ride the bikes with all the bags. In the end Anita has enough and hitches a jeep. The driver, a young man, agrees to take us to Theth for 20 euros and we accept the price. He drives recklessly and we have to stop several times to check the bikes. Arriving on the pass, I decide to continue on the bicycles , thinking that the descent cannot be so bad. At this moment I make a huge mistake: instead of 2700 lek, I give him 27000, confused as Albanians often add a zero when they talk about money. He takes it without a word and we only realise the problem a few minutes later. Then we try to reach the village as fast as possible but the 16 km journey still takes 2.5 hours. By the time we get there, it is getting late and we stop at a guesthouse. While Anita explains our story to the hosts, I go down to the village proper, where I also find someone who speaks good enough English to understand what happened. Anita even involves the local police and we both find out where the man went. The locals are upset as they feel this man has damaged the reputation of their community. We both get the promise that the next day we will get the money back and I return to the house around midnight. We share our experiences while I have dinner and then we go to bed. 

- English version below - 

Az első 400 km az autópályák miatt gyorsan megvolt. Pesten még megálltunk enni valamit, utána Pécs felé jutottunk el a horvát határhoz. Egészen addig Anita vezetett, utána én egy rövidebb szakasztól eltekintve én. Horvátországban még jó utakon haladtunk tovább, aztán átléptünk Bosznia területére. Kicsit féltem, hogy az autó biztosítását nem fogadják el, de nem volt semmi probléma, és a GPS-nek hála a térképpel sem kellett vacakolni. Éjfél után már nekem is kicsit lankadt a figyelmem, amikor egy rendőr állított le elemlámpájával. Sajnos nem rutinellenőrzésről volt szó, egy 40-es tábla kerülte el a figyelmemet. A bírság 50 euró, amit fájó szívvel adtam oda neki, hiszen csaknem kétnapi költségvetésünkről volt szó. Papírt viszont nem adott hozzá, én pedig utolsó lehetőségként ebbe kapaszkodtam bele, kérdeztem, hogy hol az igazolás. A rendőr próbált valamit magarázni bíróságról és magasabb összegekről, de mindig visszakanyarodtam oda, hogy hol a papír. A végén a másik rendőr kiszállt, diszkréten odaállt mellém, megkérdezte, honnan jöttünk, majd intett, hogy menjünk. Nagy örömömben én egy 20-ast azért odaadtam nekik, Anita szerint nem vagyok normális. Így utólag szerintem sem. Hajnal felé egyre keskenyebbek lettek az utak, majd egy kisvárosban újból leállított egy rendőr. Ő 100 euróról kezdte, de vele már határozottabb voltam, és némi vitatkozás és jelbeszéd után elengedett fizetés nélkül. Bosznia 50 km gyönyörű, de rendkívül szűk és rossz minőségű útszakasszal búcsúzott el tőlünk – nem volt szélesebb az egész, mint a Bükkben az erdészeti utak, csak helyenként aszfalt sem volt. Montenegróban megszámlálhatatlan alagúton keresztül és fantasztikus hegyi tájon át jutottunk el Podgoricába. Tibor, aki vállalta autónk elszállásolását, 10 perc alatt értünk jött, és rövid bemutatkozás után már városszéli bérelt házánál voltunk, ahol a két méretes garázs egyike tényleg üresen állt. A ház maga pedig minden várakozásunkat felülmúlta: rendkívül ízlésesen berendezett, hatalmas nappali, egészen rendhagyó színösszeállítással. Jól jön a jeges víz és a zuhany is, aztán Tibor visszamegy a munkahelyére, Áron rohangászik, Anita alszik, én pedig elkezdem összerakni a bicajokat. Ákos telefonál, hogy nemsokára odaérnek Podgoricába, aznap ért véget ugyanis az egyhetes tengerparti nyaralásuk. Félóra múlva meg is jelennek, de én még legalább másfél órán át szerelek, majd pakolok. Anitának sehogy nem fűlik a foga a biciklizéshez – legszívesebben maradna éjszakára is, ahogy Tibor kedvesen felajánlotta – ezért elmegyünk együtt a városba, és egy pizzériában megebédelünk. Utána Ákosék elindulnak Prishtinába, mi pedig utánuk kicsit lassabban Shkoder irányában.

A délután fél ötös indulás miatt nyilvánvaló, hogy ma már nem jutunk sokáig, ráadásul az elején többször meg is kell állnunk, kisebb-nagyobb technikai problémák miatt. A legsúlyosabb, hogy Anita pedáljának a hajtókarja mintha kicsit kotyogna. Természetesen ennek most kell kiderülnie… Beolajozom, és bízom benne, hogy ezt a túrát még valahogy kibírja.

Aztán összeszedjük magunkat, és egész jó tempóban haladunk az albán határ felé. Az út kiváló minőségű, a forgalom sem túl nagy. Egy kisvárosban feltöltjük még az élelmiszerkészletünket, és meg sem állunk Albániáig. Innen már köves szakaszok is előfordulnak, és a fáradtság is lassan erőt vesz rajtunk, különösen az utolsó tíz kilométeres szakaszon. Alig várjuk már, hogy Koplikba érjünk, ahol állítólag van hotel. A tájjal vigasztalódhatunk: mellettünk a Shkodrai-tó, a nap pedig most bukik le a mögötte sorakozó hegyeknél. Albániába átérve egyébként nem csak az út minősége változott meg: addig legfeljebb néhányan néztek meg minket, itt viszont szinte mindenki integet, köszön, taxiból, buszból kihajolva bíztatnak minket.

Koplikban keressük a hotelt, amikor megáll előttünk egy terepjáró, és egy fiatal férfi kérdezi meg angolul, hogy mit keresünk. Elvezetnek a hotelhez, és a recepcióssal is beszél helyettem. Felmerül bennünk, hogy – afrikai, ázsiai szokásnak megfelelően – jutalékot kap utánunk, de épp ellenkezőleg, ő alkudja le nekünk az árat. Ugyanis ő a város papja, akit láthatólag mindenki ismer. A hotel viszont így is drága nekünk (30 euró), ezért elvisznek kocsival a másik szállodához. A kétágyas, fürdőszobás szoba itt a pap révén csak 10 euró, tévével és légkondival – azt hiszem, ennél nem lehetne olcsóbb.

Zuhanyzás után besétálunk a városközpontba, és találunk egy jó kis éttermet, de előtte még összevásárolunk pár finomságot (csokit, gyümölcslét, kakaót) egy boltban. Este 11-kor hullafáradtan esünk be az ágyba.

The journey from Miskolc to Croatia was easy without any problems. Then I started driving as Anita felt tired and we crossed the Bosnian border. During the night I was stopped by policemen twice and on both occasions they wanted to fine me for speeding. In Bosnia there are totally illogical speed limits, I guess only to make it possible to collect money from motorists. But these policemen were only trying to fill their pockets. First I paid a little after some bargaining but the second time I wouldn’t and in the end they let us go.

Arriving in Podgorica, I phoned the man who offered his garage for us on CoachSurfing. Tibor soon appeared and took us to his beautiful rented house. I started to put the bikes together and pack in. Then my brother arrived with his girlfriend and we had lunch together before they left for Kosovo. We also started our cycling tour, heading to the Albanian border. We arrived in the small town of Koplik after 8 and the local priest helped us find an affordable room in a hotel. We had dinner in town and went to bed as soon as we could.